A Haravara fővárosát körülvevő dombok mögött éppen felkelni készülődött a nap. Késő ősz volt. A gyerekek mégy mélyen aludtak. Lusta szombati hangulat uralkodott. Iskolába nem kellett menni, kirándulni sem készültek a szülőkkel, mert apuka új kerékpárokat készül venni az egész családnak. És ez annyit jelent, hogy reggeltől estig azokat fogja hajkurászni, anyukával együtt.
A gyerekszobában azonban mégis volt valami zaj. A dolgok saját maguk helyet változtattak. A függöny ide-oda lendült. A könyvek kiszálltak a könyvespolcról és egy láthatatlan kéz lapozott bennük. Maxi ágya alól valaki elkezdet kidobálni a rége elveszettnek hitt építőkockákat, a nemrég eltűnt autókerekeket és az eltévedt műanyag teknősbékát, amit a gyerekek ki tudja melyik szülinapjukra kaptak.
Maja mocorogni kezdett. Csukott szemmel ücsörgött az ágya szélén. A lábát a földre helyezte.
„Ááááu!“, kiáltott fel és Maxit is felébresztette.
„Mi az,“ ugrott ki az ágyból Maxi és ő is felordított, „ Ááááu.“
A gyerekek a fájós lábukat dörzsölgették és körülnéztek. Minden szanaszét. A padlón voltak az asztalon lévő dolgok, és valaki még mindig dobálta kifelé az ágya alól az elveszettnek hitt játékokat. Maxi rálépett egy kisautóra, Maja pedig a régi kék hajcsatjára. Amikor látták, hogy az ágy alól folyamatosan repkednek a poros tárgyak, összekacsintottak és lassan visszakapaszkodtak Maxi ágyára. A paplan alá bújtak, és onnan lesték, mi történik a szobában.
„Mit fogunk csinálni?“, súgta Maja.
„Nem tudom”, súgta vissza még halkabban Maxi, „talán ki kell várnunk, mi ez és aztán elkezdünk kiabálni.“
Az ágy alól egy fehér alak bújt elő.
Szöööörny, akarta kiabálni Maja, de Maxi befogta a száját a tenyerével.
„Hagyd abba, nézd meg jobban“, a fehér póló alól, amit Maxi valamikor régen a földön hagyott és az rejtélyes módon az ágy alá került, Kaskó barátjuk rémült szeme pillangatott kifelé.
„Kaskó?! súgta hitetlenkedve Maja.
„Bocsi, kisbarátaim, egész éjjel nem tudtam aludni.“
„És ha te nem tudsz aludni, akkor a szobánkba kell jönnöd és ekkora rendetlenséget csinálnod?“ nézett ki a paplan alól Maja, aki már teljesen felébredt.
„Nem, nem azért kell.“
„Akkor miért?“ noszogatta Maxi.
„Elvesztettem valamit. Valami nagyon fontosat“, kezdte mondani Kaskó titokzatosan.
„Mit?“, kérdezték a gyerekek egy kis csöndet követően.
„A varázsérmémet,“ mutatott Kaskó az üres zsebre a kabátján.
Varázsérmét
„A szellemeknek is vannak üzleteik, és könyvtáraik is. És ezeken a helyeken fizetni kell. De nekünk nem olyan pénzünk van, mint nektek. Minden szellemnek csak egy érméje van, amiért bármit megkaphat. Nem is kell odaadnia, csak felmutatja és kiválasztja, amit szeretne.“
„Érdekes“, hallgatták figyelmesen Kaskót a gyerekek.
„Na és én az enyémet valahol elvesztettem“, idegeskedett a szellemfiú, „már mindenütt kerestem. És így akkor most büntetést kapok és a végtelenségig várhatok az új érmémre.“
„És nem tudsz egyet varázsolni magadnak?“, kérdezte logikusan Maxi.
„Vagy csinálni egyet?“, egészítette ki Maja a bátyját.
„Látod, Maja, erre nem gondoltam. Csinálni, csinálni“, törte a fejét Kaskó, és a gyerekek ezalatt mindent eltakarítottak a padlóról, ami nem oda való.
Kaskó járkált és repdesett a szobában, dünnyögött valamit, majd az egyik pillanatban megállt a sarokban:
„Megcsinálom. Benne vagytok ti is?“
A gyerekek értetlenkedve néztek a barátjukra.
„Elkészítem magamnak azt az érmét. Segítetek? “
„Hát persze!“, kiáltottak fel a gyerekek és pár perc múlva már felöltözve, felpakolva, megmosakodva készen álltak, két csomag tízóraival a hátizsákban.
„Mehetünk!“
„Stószon kezdjük, mondta Kaskó, és elindultak az állomás felé, ahonnan az autóbusz rövid idő alatt Stószra vitte őket.
,,Kaskó, de hiszen ez egy fürdő“, Maja próbálta megérteni, hogy miért pont idejöttek, „Netalán először fürödni szeretnél, egy kicsit gyógyítani magad…?“
„Dehogyis“, szakította félbe Kaskó, „nézz csak körül. Csodaszép természet mindenütt. Azért van itt fürdő, mert dombok veszik körül ezt a helyet, dombok és erdők, ahol sokféle gyógyító erő lakozik. A lejobb, a legtitokzatosabb és a leginkább gyógyító dolgok mindig a mélyben vannak és nem a felszínen.“
„Például?“ Maja még mindig nem értette.
„Például a gyógyvíz.“ Kaskó odahajolt a gyerekekhez. „De ez nem volt mindig így. Valaha bányák voltak itt. A fürdőt csak később építették. És éppen itt, ahol most állunk, a föld alatt, egy titkos táróban található egy olyan ásvány, amelyből el tudnánk készíteni az érmémet,“ magyarázta Kaskó és megint lázas keresésbe fogott. Ezúttal a csodás illatú fenyőfák között repkedett.
„Most megint mit keres?“, kérdezte Maja halkan a bátyját.
„Sejtelmem sincs.“, csóválta a fejét Maxi.
„Megvan.“, mutatott rá Kaskó egy apró, zöld, alig látszó jelzésre az egyik fenyőfán. „Ilyen jelöléseket kell keresnünk és ezek elvezetnek bennünket egészen a régi táróig.“
Így hát a gyerekek rótták az erdei ösvényeket, titokzatos jelzéseket keresve az illatos fákon.
„Nem is csoda, hogy fürdő van itt. Ez az illat és ez a levegő már önmagában is gyógyító erejű,“ sóhajtott fel Maja és teleszívta az orrocskáját az illattal.
„Gyógyít is,“ erősítette meg Kaskó és szaladt tovább a következő titkos jelzés felé. „Haravara birodalomban több olyan hely is van, ahová a szellemek felüdülni, erőt gyűjteni járnak, és ez az egyik. Ha már belefáradtunk a repülésbe és az emberek megmentésébe, csak idejövünk, fellógatjuk magunkat a fákra, mint a denevérek és lélegzünk. Három nap múlva olyan üdék vagyunk, mint a harmat.”
„Itt egy újabb!“, kiáltott fel Maxi és mosolygott, hogy elképzelte Kaskót fejjel lefelé lógva a fán és mélyeket lélegezve.
„Itt kellene lennie. Ez az a domb.“ Félretolta a füvet és a hosszú évek alatt lehullott tűleveket és avart. Egy földbe vezető járat volt alattuk.
„Ó, most meg… Az ördögbe!“, bosszankodott Kaskó.
„Mi történt?“, nyugtalankodtak a gyerekek.
„Elfelejtettem hozni csákányt és lapátot.“, ismerte be Kaskó, de máris felderült az arca. „Egyétek ezt meg gyorsan“, adta be a gyerekeknek a gyorsítót. „Mecenzéfre megyünk, az csak itt van, a dombok alatt.“
„Helmut bácsihoz megyünk, sütire?“, örült meg Maxi.
„Arra nem lesz időnk. Mi most a nagy kalapácshoz megyünk. Talán lesz ott egy pár lapát és csákány is.“
Egy pillanat múlva már meg is érkeztek Mecenzéfre. Egy faépítményhez értek, ami úgy nézett ki, mint egy kerékkel hajtott kisebb vízimalom. Amikor beléptek az udvarra, egy férfi éppen egy lapátot kovácsolt, egy óriási kalapáccsal, amely a malomkerékkel együtt forgott. Lenyűgöző volt. Kaskó meglátott a földön egy csákányt, és megmutatta a gyerekeknek.
„Jó napot kívánok.“, köszönt udvariasan a két testvér.
„Nektek is, “ fordult oda a kovács, „eljöttetek megnézni a hámorunkat? “
„Azt már ismerjük. Voltunk itt kirándulni. Azt is tudjuk, hogy itt gyártották és talán még mai is itt gyártják a világon a legjobb vaslapátokat és más eszközöket,“ csillogtatták meg tudásukat a gyerekek. „Szeretném megkérdezni, nem tetszene-e nekünk kölcsönadni egy lapátot és egy csákányt, egy rövid időre?“
-„Miért is ne?“, nevetett a kovács„ ha a gyerekek dolgozni akarnak, és a szüleiknek segíteni, hát csak segítsenek,” és átnyújtotta a csákányt és a lapátot.
„Köszönjük szépen!“, fogták meg a gyerekek a súlyos szerszámokat.
Integettek egymásnak és a gyerekek, Kaskóval együtt, visszarepültek a stószi dombra, a régi táróhoz.
Alig léptek be, Kaskó vadul elkezdte vájni a földet.
„Ezt nem tudod varázslattal megoldani?“, kérdezte tőle Maxi, látva, hogy mennyire kínlódik.
„Ez furcsa lehet, de nem. A varázslatos dolgoknak varázslat nélkül kell elkészülniük. Ettől lesznek erősek. A varázslat később költözik beléjük“, magyarázta Kaskó, és rendületlenül ásott tovább.
„Érdekes“, gondolkozott el Maja és elővette a tízóraiját, Maxit is megkínálta, „minden varázslatos dolognak először teljesen hétköznapinak kell lennie, hogy később varázslatos lehessen. Ez tetszik!“
„Megtaláltam, “ szakította félbe a gondolatait Kaskó.
A földről egy kis darab követ emelt fel.
„Ez az a varázslatos ásvány, amiből megkovácsolhatom az érmémet“, mutatta Kaskó.
„Kovácsolni?“
„Visszamegyünk Mecenzéfre és ott fogjuk elkészíteni?”, Maja már kezdett is szedelőzködni.
„Dehogy. Az ottani kalapács szörnyen nagy. Keresnünk kell valahol egy kovácsműhelyt,” elmélkedett Kaskó hangosan.
„De hol lehet ilyet manapság találni?“, kérdezte Maxi kicsit aggódva.
„Szepsiben tudok egyről. Valaha ott dolgozott az ükükükükükükükükapám. Most egy múzeum van benne, de a kovácsműhely fennmaradt.“
„És te tudod, hogyan kell érmét kovácsolni?“, jutott eszébe Majának.
„Nos, csak félig-meddig“, vallotta be Kaskó, de abban bízom, hogy az ükükükükükükükük apám még mindig ott lakik. Hiszen ő a kovácsműhely szelleme.“
Alig fejezte be a mondatot, már indultak is a megállóra, hogy a közeli Szepsibe utazzanak. Egy rövid sétát tettek a városban és el is értek a régi kovácsműhelyhez. Egy kőből épített házban volt, fakerítéssel. Bementek.
„Olyan, mint a mesében“, áradozott Maja.
Minden úgy nézett ki, akárcsak több, mint száz éve. Az óriás kemence, a fújtatók, az üllő, a patkók megmunkálásához szükséges gépek, mindenféle kovács szerszámok. A következő helyiségben a mézeskalácsosok, a cipészek más kézművesek eszközei voltak kiállítva. Ezután a konyha következett, és ott, a kemencepadkán egy idősebb szellemféle heverészett, hófehér hajjal és copfba font szakállal.
„Nagyapóóóóóó“, kiáltott fel Kaskó és a kemence felé iramodott.
A fehérhajú, fehérszakállú szellem kinyitotta a szemét és szorosan magához ölelte Kaskót.
„Kaskó, de rég nem láttalak már!“
„Én sem, téged“, sutttogta Kaskó meghatottan.
„Ők a barátaim, Maxi és Maja. Nem tudom miért, de látnak bennünket.“
„Örvendek. Hubert apó vagyok, “ mosolygott rájuk a szellemapó.
„Örülünk, hogy megismerhetjük, “ viszonozták a mosolyt a gyerekek.
„Mi szél hozott erre, drága ükükükükükükükunokám? “
„Ez,“ mutatta meg Kaskó a titokzatos kőzetet ükapónak.
„Te elvesztetted az érmédet?“ kapcsolt gyorsan az apó.
„Igen,“ sütötte le Kaskó a szemét, „segítesz nekem?“
„Természetesen, “ ütögette meg Hubert apó Kaskó vállát, tüzet gyújtott és előkészítette a szerszámokat. Kaskónak egy kovácskötényt is adott.
A gyerekek elővették a másik tízórai csomagot. Baracklekváros kenyeret majszolva figyelték, ahogy Kaskó és az ükapó egy kis darab kőből egy kis érmét készít.
„Ez a ház több, mint 150 éves. A benne látható berendezéseket a szepsi és környékbeli házakból gyűjtötték össze, “ magyarázta Hubert apó a gyerekeknek, közben kisebbeket és nagyobbakat csapott az üllőre helyezett kőre. Kaskó egy nagy fogóval tartotta a kődarabot, és ha kellett, vagy a tűzbe, vagy a vízbe mártotta.
„Az összes kovácsszerszám az enyém. Mind az én szepsi kovácsműhelyemből került ide. Kovácsnak lenni a legszebb dolog a világon”, áradozott Hubert apó.
„Miért?“, kérdezték a testvérek kíváncsian.
„Egy darab fémből, ércből olyat tudtok csinálni, ami szép, ami megkönnyíti a mozgást és a mindennapi életet,“ folytatta ükapó.
„Például lópatkót, kést, kaszát, hordóabroncsot“, egészítette ki Kaskó, a követ közben a vízbe mártogatta, és az hol hangosan sistergett, hol békésen szuszogott, akár egy kis gőzmozdony.
„És miért vannak itt csizmák is, cipész szerszámok és mézeskalács sütő eszközök is?“ tömte Maxi a szájába az utolsó falat kenyeret.
„A szepsi csizmadiák és mézeskalácsosok messze földön híresek voltak, ezért rájuk is itt, egy fedél alatt emlékezünk“, mondta nevetve Hubert apó és az elkészült érmét nézegette.
„Gyönyörű“, mondta Maja és ő is bekapta az utolsó harapást.
„Most pedig, drága ükükükükükükükunokám, már csak el kell vinned az érmét arra a helyre, ahol a természet egy mágikus és spirituális hellyel kötődik össze, és ott kell hagynod az érmédet egy éjszakán át.“
„Aha, hát erre nem gondoltam“, szontyolodott el Kaskó, „hol találhatnék ilyen helyet?“
Hubert apó és Kaskó leültek egymás mellé és gondolkodóba estek.
„És Debrőd?“ szólalt meg halkan Maja, „voltunk ott anyukával és apukával….“
„Így van“, vágott a szavába Maxi, „az egy növénytemplom. Egy régi templom megmaradt köveiből áll és a hosszú évek alatt benőtték a fák.“
„Ha ez nem mágikus és spirituális, akkor nem tudom, mi lehetne az“, ragyogott fel Maja arca.
Kaskó átrepült a kovácsműhelyen és lelkesen átölelte a barátait.
„Ez jó megoldás lehetne“, erősítette meg Hubert apó is.
„Akkor mi megyünk, ükapó. Vigyázz magadra.“
„Szaladj, te kis széllelbélelt“, simogatta meg Hubert apó Kaskó szellemfürtjeit.
Kaskó kézen fogta barátait és sietve elindultak Debrődre. A falut elhagyva egy mezei úton haladtak tovább és rövid időn belül egy gyönyörű tisztásra értek. A tisztáson forrás is fakadt, amelyet Szent László-forrásnak neveznek.
„Ezért a forrásért László király imádkozott, hogy a katonái ne szomjazzanak“, mutatta Kaskónak Maxi, ahogy a szüleivel tett kirándulásból emlékezett rá.
A forrás felett állt a csodaszép növénytemplom. Az alapját a 600 éve itt állt templom falai és építőkövei képezték, körülötte és benne fák és növények telepedtek meg.
„Ez valóban az egyik legmisztikusabb hely, suttogta Kaskó és belépett a templomba.
Talált egy helyet, a kövek és a fák gyökerei között. Körülnézett, látja-e valaki, és elhelyezte az érmét.
„Így. És most itt kell maradnia egész éjjel“, fordult Kaskó a barátai felé.
Egy darabig még ücsörögtek ezen a gyönyörű helyen, Maxi előkapta az ukulelét és elénekeltek ez dalt.
vAmikor az ének véget ért, hazaindultak. A nap már lenyugvóban volt. Az egész napos kirándulás után a gyerekek úgy aludtak, mint a bunda. Kaskó a debrődi növénytemplom mellett üldögélt és várakozott. Az egyik pillanatban éles fény villant fel ott, ahová az érmét rejtette. Kaskó odalépett és meglátta az új varázsérméjét.
Felkapta a földről és azonnal elrepült egy szellemboltba, hogy apró ajándékokat vegyen Maxinak, Majának és persze Hubert ükapónak is. Hogy mit? Találjátok ki!
