Odakint szállingóztak a hópelyhek, már egy jó adag gyűlt össze a földön. A gyerekek hóembert építettek, hógolyóztak, korcsolyáztak és hóangyalkákat csináltak. Kaskó a pelyhek között repkedett és örült a zsivajnak, a nevetésnek, a boldogságnak. A gyerekeknek szükségük van a játékra. Ha nem játszanak, semmit sem tanulnak meg. Ezt már Kaskó legeslegöregebb ükapja, Ámos János is tudta, előtte pedig már Kaskó mégannálisöregebb Leonardo papája. Ezért hát Kaskó úgy gondolta, hogy a mai nap lesz a legjobb alkalom arra, hogy alaposan kiszórakozzák magukat a barátaival, úgy, hogy a fejük is beleszédüljön.
Az ablakhoz repült, de Maxi és Maja szobájában sötét volt.
„Hol lehetnek?“, gondolkozott Kaskó.
Megvakarta szellem-kobakját és akkor meghallott egy ismerős nevetést.
„Ez csak Maja lehet, senki más nem tud így nevetni. Ez nem is nevetés, ez egy csengettyű hangja.“ És rögtön el is indult a csengőszó nyomában.
A kertesházak és a lakótelep mögötti domb tele volt szánkózó gyerekekkel. Volt, aki a szánkóját otthon felejtette, ezért egy zacskót tett a hátsója alá, és azon csúszott. Mások a sílécen próbáltak állva maradni és a botok segítségével elindulni.
Kaskó meglátta Maját és Maxit, ahogy éppen csúszásba lendültek egy világoskék színű a támlás szánkón és süvítve haladtak elfelé. Alig ocsúdtak fel és a szellemfiú már a szánkójuknál volt.
„Kaskó, hát te mit keresel itt?“
„Játszani akartam veletek, de nem voltatok otthon.“
„Nem akarsz velünk szánkózni?“, kérdezte Maxi.
„Nos, én,“ kezdte Kaskó óvatosan.
„Maxi, elfelejtetted?“, szakította félbe Maja, „mindjárt indulunk a jégre.“
„Hát persze!“
„Én korcsolyázni fogok a lányokkal, te pedig hokizni a fiúkkal“, magyarázta Maja és be is mutatott egy piruettet, korcsolya nélkül.
„Teljesen kiment a fejemből“, nevetett Maxi, „nincs kedved csatlakozni?“ fordult Kaskóhoz.
„De én nem tudok korcsolyázni, fakadt ki Kaskó és ráült a szánkóra, amit Maxi közben már húzott felfelé a dombon.
„Hogy micsoda?“, állt meg Maxi, kis híján legurult visszafelé.
„Én azt hittem, te mindent tudsz!“
„Nos, hát igen. Majdnem mindent“, javította ki Kaskó, „és a korcsolyázás pont ez a majdnem.“
„Maja, azt hiszem, ma nem a barátainkkal megyünk, hanem csak egy pajtással“, mosolygott a húgára Maxi.
„És megtanítjuk korcsolyázni“, ragadták meg a szánkót, a rajta ülő Kaskóval, „te majd hokilógusan és én pedig műkorcsolyailag.“
„Ti tényleg megtennének ezt értem?“, hitetlenkedett Kaskó.
„Hiszen te vagy a legjobb barátunk“, erősítették meg egy emberként a testvérek.
„Szuper, akkor ti menjetek haza a korcsolyákért és én … Én honnan vegyek korcsolyát?“, esett gondolkodóba Kaskó.
De Maxi és Maja már szaladtak is hazafelé és a szellemfiú utolsó szavait nem is hallották.
Kaskó felrepült egy szomorúfűz hosszú ágára, hintázott és elmélkedett. Többek között egy szellemeknek való téli stadionról is gondolkozott.
Haravara birodalmában sok-sok, kisebb-nagyobb tó és vízfelület volt. Ezek közül az egyik a Thurzófüred, Gölnicbánya mellett, ahol minden évben megrendezték a szellemek jégkorong-bajnokságát. Amikor a tó befagy nincs nála jobb téli stadion az egész világon.
A tó partján valaha egy régi vár állt, ami mára csupán rom, de ott lakik a régi jóbarátja, Baltazár. Aki pedig egy korcsolyabajnok volt.
„Nála biztos találok egy pár felesleges korcsolyát.“
Alig ért a gondolata végére, Maxi és Maja már vissza is tért. Kaskó a fűzfához vezette őket, ahol az előbb kifundálta csodás tervét.
„Elmegyünk Gölnicbányára.“
„Hová?“, csodálkoztak a gyerekek, „mi azt hittük, hogy ma meg akarsz tanulni korcsolyázni!“
„Hát persze, hogy azt akarok,“ ütögette meg barátai pirosra csípett homlokát Kaskó, a kisujjával, „és éppen ezért Gölnicbányára megyünk, az unokatestvéremhez a korcsolyáért, és aztán a szellemek téli stadionjába.“
„Hmmmmm,“ hümmögött a két gyerek és egyáltalán nem tiltakoztak, mert egy fantasztikus kalandot gyanítottak.
Rövid időn belül már a Gölnicbányára tartó autóbuszon utaztak. Hamar odaértek.
Fölmásztak a város feletti kis dombra, ahol még látszottak a régi vár romjai.
„Látjátok, itt valaha egy vár állt“, mutogatta Kaskó a hóval lepett köveket, „itt volt a konyha, itt volt egy folyosó, tele festményekkel, itt pedig… “
Ekkor egy süvítő hangot hallottak és Kaskó egyenesen a jobb karjába kapott egy lökést.
„Mi volt ez?“, ijedt meg Maja.
Kaskó először csodálkozva pillantott körbe, de aztán elnevette magát és felkiáltott:
„Baltazár, előjöhetsz, tudom, hogy te voltál.“
Az egyik kő mögül előbukkant Kaskó barátja, Baltazár. A legmosolygósabb szellem, akit Maxi és Maja eddig látott.
„Nem hittem a saját nyolcszáz éves szememnek, hogy te vagy az, Kaskó”, borultak egymás nyakába a szellembarátok.
„Én meg azonnal tudtam, hogy csak egyetlen szellem venné a fáradtságot, hogy megdobjon szellem-hógolyóval. Ezt pedig te vagy, Baltazár.“
Baltazár rámosolygott a Kaskó mellett álló gyerekekre:
„Hát ti cseppet sem tűntök szellemgyerekeknek!”
„Nem is azok.“
„Hogyan?“, fagyott le a mosoly Baltazár arcáról egy pillanatra.
„Ők egyszerű gyerekek, de látnak minket”, magyarázta röviden Kaskó.
„Érdekes“, mormogta Baltazár, és arcán újra feltűnt a fülig érő mosoly. „Tulajdonképpen mit kerestek itt?“
„Nem fogod elhinni, de azért jöttem, hogy megtanuljak korcsolyázni”, jött elő a farbával Kaskó.
„No végre!“ kiáltott győzedelmesen Baltazár. „Ti győztétek meg?“
A gyerekek bólintottak.
„Minden csodálatom a tiétek,“ hajolt meg előttük a mosolygós Baltazár, „én több, mint négyszáz éven át próbálkoztam, de hajthatatlan volt.“
„Azért nem túlozz“, próbálkozott Kaskó védekezni.
„És mit szeretnél tőlem?“
„Nincs korcsolyám, ezért arra gondoltam, hátha nálad van egy pár“, folytatta Kaskó rimánkodva.
„No gyertek, korcsolyabajnokok“, bökött Baltazár az egyik kőre és elindult arrafelé. „De látom, hogy nektek korcsolyátok is van.“
„Természetesen“, erősítette meg Maja, „én nagyon szeretek korcsolyázni. Sőt, egy kicsit a műkorcsolyával is kacérkodom.“
„Fantasztikus, ez pompás“, rikkantott Baltazár, és a mosoly, bár a gyerekeknek úgy tűnt, hogy ez már lehetetlen, még szélesebb vonalat rajzolt az arcára. „És te?“
„Én a hokit szeretem“, büszkélkedett Maxi.
„Akkor a mai napot élvezni fogod,“ kurjantott fel lelkesen Baltazár. „Erre, tessék. “
Egy nyílásra mutatott a földben, az egyik fal tövében.
„Ez itt valaha egy óriási vár volt, az egész várost. Aztán az egyik háborúban lerombolták,“ mondta Baltazár. „Látjátok a városháza épületét ott lent, a városban? És a régi iskolát, meg azokat a házakat?“
Kaskó és a gyerekek csak bólogattak.
„Ezeket az épületeket mind a várfalak köveiből építették. Így tehát a vár tovább él“, örvendezett Baltazár, amikor már az egyik vár alatti folyosóban jártak.
„Az elődeim sok-sok földalatti folyosót építettek itt. Volt amelyik védelemre szolgált, mások a szökéshez kellettek, és volt, ahol a boroshordókat tartották”, kacagott teli szájjal.
„Ilyet nem lát az ember bármikor, már értem, hogy miért mondtad, hogy élvezni fogom“, mondta Maxi meghökkenve.
„Ilyet aztán nem“, csatlakozott Maja.
„Szóval te még mindig csinálod?“, kérdezte Kaskó és a szomszéd helyiségbe ment át Maxival és Majával, ahol garmadában álltak a különböző méretű korcsolyák, hokibotok, jobb-és balkezeseknek, és bukósisakok, vicces akasztókkal. A földön vagy 30 kosár, tele színes koronggal, de fekete egy sem volt köztük.
„Ti nem fekete koronggal játszotok?“, nézegette csodálkozva maxi a piros, lila, halványzöld és szivárványszínű korongokat.
„Ugyan ki venné észre egy fekete korongot? Hiszen mi többnyire éjszaka játszunk. Igaz, hogy fehér jégen, de mégiscsak éjjel. Így szórakoztatóbb.“ kacsintott Baltazár és a korcsolyákhoz lépett.
„Nos tehát, melyiket választod, kiskomám?“
Kaskó körülnézett, bámészkodott, és az ujjával rámutatott egy piros, sárga és türkiz színű korcsolyacipőre, amelynek oldalán egy vágtázó paripa látszott.
„Ez tetszik, szerintem ezt választom“, vette le a polcról a két cipőt.
„És miért van itt ennyi korcsolya, hokibot és korong?”, értetlenkedett Maja, „talán gyűjtitek őket?”
„Dehogy“, hahotázott Baltazár, „én szervezem Haravarában a szellemek jégkorong-bajnokságát.“
„Nagyszabású ünnepély“, erősítette meg Kaskó Baltazár szavait és már a másik lábára húzta a korcsolyát.
„Ekkora nagy“, tárta szét a karját Baltazár, „és pont ma délután lesz.“
„Hogy micsoda?“, rémüldözött Kaskó, „de akkor nem mehetek edzeni.”
„Éppenhogy most kell menned edzeni és este már velünk fogsz játszani.“
„Ne add fel, Kaskó“, biztatta Maxi a ki szellemet.
„Neked biztosan sikerülni fog“, szorította meg Kaskó remegő kezéz Maja.
„Hát ha ti is úgy gondoljátok, akkor én nekivágok“, döntötte el Kaskó, felegyenesedett a korcsolyán és már dőlt is el.
„És még csak nem is a jégen álltam“, hüledezett.
Baltazár kivezette a várból, a gyerekek mentek utánuk. A két szellem kézen fogta a testvéreket és már repültek is. Egy kis idő múlva egy tó tűnt fel alattuk. Teljesen be volt fagyva. A jég felszínére már felrajzolták a pálya vonalait, a két végén fölállították a kaput, körülötte pedig lelátók voltak, egészen a fák koronájáig értek.
„A Thurzófüredi tó”, kezdte Baltazár, amikor földet értek. Kaskó ismét összerázkódott.
„Ne félj, Kaskó, itt leszünk veled“, nyugtatta barátját Maxi, és közben Majával együtt a korcsolyákat húzták fel.
„Kicsit meg vagyok rémülve, nyugtalan vagyok, és alig kapok levegőt”, mondta Kaskó furcsa hangon, „ilyen sok szellem érkezik ide és nekem játszanom kell előttük?“
„Itt csak egyetlen dolog segít“, jelentett ki határozottan a mosolygós Baltazár. Egyet csettintett és máris fellobbant a földön a tűz, ami fölött egy kis fémből készült teáskanna lógott. Baltazár elvette, a tó jegén ütött egy kis léket és vizet mert a kannába. Mire visszajött, a lék ismét kezdett befagyni.
„Mit csinálsz?“, kíváncsiskodott Maja.
„Ez nem csak egy olyan akármilyen tó volt”, akasztotta a teáskannát a tűz fölé Baltazár.
„Akkor milyen? Varázstó?“, húzódott el Maxi a parttól távolabb.
„Híres volt ez a fürdő“, folytatta Baltazár és tűleveleket szórt a teáskannába, „így kezelték itt a légzési panaszokat és a nagyon, de nagyon ideges embereket“, ért újra fülig a szája és bögrébe töltötte a teát. Átnyújtotta Kaskónak.
A szellemfiú belekortyolt. Egyet, kettőt, mígnem felhajtotta az egész bögrét.
Mire elfogyott a teája, az arcára ugyanolyan széles mosoly ült ki, mint Baltazáréra.
„Te akkor biztosan gyakran teázol itt, ugye?“, kérdezte viccelődve Maxi.
„Nem csak teázom itt, hanem úszom is, vagy iszok a finom vízből. És ha még a kávét is megkóstolnátok, ami ebből a vízből készül. Mesés!”, áradozott Baltazár.
„Már tudooook!“
A tó felé fordultak, ahol Kaskó a korcsolyán botladozott. Nem ment neki valami fényesen, de repesett az örömtől, hogy már öt perce korcsolyázik és még nem ütötte meg szellemhátsóját.
„Várj csak, segítünk egy kicsit,“ kacsintott Baltazár Maxira és a táskára mutatott, amit magával hozott.
Maxi kinyitotta. Három hokibot volt benne és néhány színes korong.
Választottak egy-egy hokibotot és a bézs színű korongot. Kaskónak is adtak egy hokibotot. Egyelőre inkább mankónak használta, de egy párszor sikerült eltalálnia a korongot, sőt a kapuba is betalált.
És mivel ez egy szellemeknek való téli stadion volt, nem palánk vette körül, hanem varázslat, ami minden korongot, amely kiugrott volna a partra, rögtön visszaütött a jégre. Ez nagyon tetszett Maxinak és Majának is.
A fiúk hokiztak és közben igyekeztek Kaskót úgy-ahogy megtanítani korcsolyázni.
Maja ezalatt talált magának egy kis helyet a kapu mögött és a piruetteket, ugrásokat és mindenféle táncos mutatványokat próbálgatott.
,,Idesüssetek, fiúk!“, kiáltott oda Maja és egy gyönyörű ugrást mutatott, egy rövid pörgéssel.
„Nagyon szép, hihetetlen, pompás“, kiabálták a fiúk és megtapsolták.
„És nézzetek engem“, szólt Kaskó és nekilendült a korcsolyáján, a hokibottal a kezében, egyenest a kapu felé és bumm! Megszületett Kaskó első gólja.
„Góóóóól! Én tudtam, hogy képes vagy rá“, perdült táncra örömében Baltazár.
„Büszke vagyok rád, barátom“, ütögette meg a jeget a hokibotjával Maxi. Így tapsolnak az igazi hokisták, ha valaki ügyesen játszik vagy gólt ad.
„Meccset talán még nem játszhatok, de holnap már együtt korcsolyázhatunk“, örvendezett Kaskó.
„Pontosan“, mosolygott rá Maja, „és én már elkezdhetlek tanítani műkorcsolyázni.“
Még egy kicsit játszottak és korcsolyáztak, aztán megjelentek az első vendégek.
A szellemek, fiatalok és öregek egyaránt, elfoglalták az összes helyet a lelátókon. Az állatok is elbújtak az erdőből. A medvének még egy nagy tapsolókesztyűje is volt, amit egy turista ejtett ijedtében, amikor szemtől szemben találkoztak.
A jégpályán felsorakozott a két szellemcsapat, furcsa mezekben. Minden játékos más színá mezben volt, szám nem volt rajtuk, csak képek.
„Baltazár, könyörgöm, de így honnan tudjátok, ki játszik egy csapatban?”, értetlenkedett Maxi.
„De hiszen ez egyértelmű. Az egyik csapat képei meleg színekkel, a másik csapat képei pedig hideg színekkel vannak megfestve“, bosszankodott Baltazár, „mi az, nem látod?“
Baltazár a meccs elején bemutatta Maxit és Maját, a két embert, aki látja és szereti a szellemeket és sose árulják el a titkaikat. Minden szellem helyeslően bólintott, és megengedték, hogy Maxi és Maja elénekelje a meccs elején a szellemek himnuszát, amit Kaskótól tanultak.
Hihetetlen élményben volt részük. Maxi a taps alatt talán először életében sírt a boldogságtól, és Maja, aki korcsolyázva énekelt, közben még bemutatott egy-két csodálatos ugrást.
Ezután pedig végre elkezdődött a játék. A szellemek szurkoltak, fütyültek, kiabáltak, a gyerekek Kaskó mellett foglaltak helyet.
„Nagyon büszke vagyok ám rátok“, súgta nekik oda Kaskó.
Maxi otthon az ágya fölé akasztotta a két szellem-hokicsapat zászlaját, Maja pedig a szellem-hokimeccsen látott legszebb ugrásért járó oklevelet. Ezt Baltazártól kapta, amikor elköszöntek.
Kaskónak ez járt a fejében:
„Nem fontos, hogy a legjobb csapat játékosa legyek. Az a fő, hogy élvezzem, amit csinálok.”
Ivott egy kortyot a Thurzófüredi-tó vizéből főzött teából, amit Baltazártól kapott, termoszban, az arcán szétterült egy széles vigyor és korcsolyázva elsuhant a befagyott utcán.
