Az ablakban Haravara szelleme, Kaskó lógott. Függött a levegőben, vadul tekergett és szellemszemét a szoba irányába meresztgette. A szobából olyan izzó ritmusú zene hallatszott, hogy attól még a halottak is táncra perdültek volna. Arab dobok, tamburin és shakerek. Maja pedig forgott, a karjait lengette, egymásba fonta, a lábával dobbantott és nagyokat nevetett. Kaskó Maja mozdulatait figyelte az ablak mögül és fokozatosan ő is csatlakozott. És akkor Maja arca hirtelen megváltozott. Eltűnt a mosoly, és most inkább morcosnak tűnt. A zene elhalkult, Maja a földre huppant és Maxi a fülébe mondott valamit.
Kaskó átrepült az ablakon és beköszönt barátaihoz.
„Sose fogom megtanulni!“, hangzott Maja szájából.
,,Kaskó, mondd már neki te is, hogy ez nem igaz,“ kacsintott Kaskóra Maxi, „ugye, hogy megtanulja, csak igyekeznie kell!“
„Biztosan, de mit is? Mit kell megtanulnia?“ értetlenkedett Kaskó.
„Maxi megtanult néhány szép arab dallamot, én pedig arab táncokat szerettem volna megtanulni,“ kezdte magyarázni Maja.
„És…?“ Kaskó még mindig nem értette.
„És nem tudok úgy táncolni!“
„Dehogynem!“ kontrázott Maxi.
„Csak ennyit tudok az egészből.“
Maja erre ügyesen dobbantott a lábával, majd felemelte a karjait és mintha pillangókat, kismadarakat rajzolt volna velük a levegőbe, elkezdte pörgetni a szoknyáját és ....
„És ezt én nem tudom!“ toppantott Maja. „Látjátok?“
„De azért ami előtte volt, az nagyon jól ment.“
„Csakhogy én úgy szeretnék tudni táncolni, mint a török táncosnők.“
„Hát akkor tanulj meg,“ vágta rá Kaskó.
„De hol?“ nyafogott Maja.
„Ugyan hol? Hát Törökországban, nyilván,“ mondta Kaskó olyan nyugodt hangon, mintha csak egy terebesi kirándulásról beszélt volna.
„Ezt komolyan mondod?“ sandított a szellemfiúra Maxi, egy török dob mögül.
„Teljesen komolyan, “ folytatta Kaskó rezzenéstelenül.
Maja és Maxi értetlenül néztek repülő barátjukra. Amikor már a csend hosszúra nyúlt, Kaskó felkacagott.
„Ha látnátok magatokat! Úgy néztek ki, mint aki benéz!“ csapkodta Kaskó a szellemcombjait.
„Te csúfolódsz velünk?“, kérdezte Maja sértődötten.
„Jól van, na. Figyeljetek,“ Kaskó közelebb intette magához a gyerekeket, „Haravara birodalom egy része valaha török uralom alatt állt.“
„Hogy micsoda?“ suttogta Maja.
„Bizony. És ez a rész nincs messze Kassától. Csetneken volt a törökök egyik központja. És van ott egy hely, egy templom, ahol rejtélyes, láthatatlan freskók vannak. A segítségükkel fel tudjuk éleszteni a török szellemeket. És ők majd megtanítanak táncolni“, fordult Kaskó Maja felé, akinek akkorára nyílt a szája az álmélkodástól, hogy abba akár 142 légy is be tudott volna repülni.
„És te tudod, hogyan kell őket feléleszteni?, kérdezte Maxi.
„Nem tudom.“
Majának erre már nemcsak a szája nyílt nagyra, hanem a két szeme is, és így most már egy álmából felriadt békára hasonlított leginkább.
„Mi, szellemek, értelmes lények vagyunk. Ezt már biztosan észrevettétek. Nem emlékszem, hogy kell őket feléleszteni, de azt tudom, honnan fogjuk megtudni.“
A két lurkó szemében egyetlen kérdés villogott: ,,HOGYAN?“
Kaskó csak kacsintott egyet, gyorsítót adott a gyerekeknek és már repültek is.
Egy kis téren szálltak le, a templom előtt, körülöttük kopottas házak álltak, gyönyörű homlokzattal.
„Itt lesznek a válaszok,“ mutatott Kaskó a templomra.
„A templomban?“ csodálkozott Maxi.
„Ez nem csak egy akármilyen templom. Már több, mint 600 éve itt áll. Először a katolikusoké volt, aztán a protestánsoké és végül... Nézzétek csak meg, mi van a tornyán,“ hunyorgott az ég felé Kaskó.
A gyerekek odanéztek és ledöbbentek. A templomok tornyán általában kereszt vagy kakas látszik, de ezen egy félhold díszelgett.
„Ez micsoda?“, kérdezte Maja meglepve.
„Ez egy félhold, egy másik vallás, az iszlám jele. A török hódoltság idejéből maradt fenn, amikor ezen a területen haladt át az Oszmán Birodalom határa.“
„Ez nem lehet igaz!“, csattant fel Maxi, „akkor mi most Törökországban vagyunk?“
„Hát persze!“ felelte Kaskó vidáman és elindult a templom felé. „A templomban régi freskókat fogunk látni….“
De ekkor észbekapott, hogy a gyerekek valószínűleg nem tudják, mi az a freskó, így hát elmagyarázta nekik.
„A freskók falra festett festmények, egy különleges technikával készülnek. A nedves vakolatra festik őket és így a fal részévé válnak“, Kaskó próbált minél egyszerűbben fogalmazni.
„Aha,“ nyugtázták a testvérek és azon gondolkoztak, láthattak-e már valahol freskókat.
Bementek a templomba és teljesen le voltak nyűgözve. A falakon mindenütt csodálatos festményeket láttak. Jobban mondva, freskókat.
„Ez csúcs!“ mondta ki hangosan Maxi, amikor felnézett a mennyezetre, a boltív alakjára, amiről egy óriás pók jutott eszébe, sorba nézte végig a lovagokról, agg jósnőkról, a mesebeli bölcseket idéző szakállas férfiakról, lovakról készült freskókat, és a ....
„Hogy kell ezt olvasni?“ mormogott Kaskó az orra alatt, miközben faltól falig repkedett.
„Mit keresel?“ kérdezte Maja egy kicsit hangosabban, látva, hogy Kaskó egy hatalmas, gyönyörű oszlop körül keringett, vagy 20 méterrel a feje felett.
„Megvan! A hét művészet“, Kaskó vidáman odaszállt az egyik ablakhoz.
„Milyen művészetek?“ csóválta a fejét Maxi.
„Grammatika, rétorika, logika, aritmetika, geometria, asztronómia, zene.“ Sorolta Kaskó, akár egy professzor.
„És ezek művészetek?“ huppant le fáradtan a legközelebbi padba Maja, és tovább szemlélte a csodálatos képeket szerte a falakon.
„Régen így nevezték őket. Ezeket a tantárgyakat tanították az iskolákban. Egy művelt embernek, egy művésznek mindezeket tudnia kellett. Nekem pedig most el kell ezt olvasnom szellemesen, helyesen, hogy megtörténjen az, amit szeretnénk. Álljatok hátrébb.“
Kaskó a templom közepére állt, úgy, hogy arra az ablakra nézett, amelyen a szabad művészetekről készült freskók voltak, behunyta a szemét és rákezdett:
„Grasztamataltista, retomotorosztota, logomaramata, aritonumerototo, geometrumetroroko, asztronologo, muzikoritaverta“
Kinyitotta a szemét, ránézett a falakra az ablak körül, de semmi sem változott.
„Nem működik?!“ csodálkozott Kaskó.
„Én tudtam, sose fogom megtanulni azt a táncot,“ sóhajtott Maja.
„Várj csak…. Biztosan elfelejtettem valamit,“ gondolkozott Kaskó.
Maxi és Maja nem zavarták, fölfelé szegezték a tekintetüket, egy tárgyat figyelve, amely a bejárat felett állt ki a falból. Kaskó is odanézett.
„Igeeeeen!“ kiáltott fel Kaskó templomba nem egészen illően.
„Psssssssssssssssssssszt“, szólt rá Maja.
„Zene nélkül nem fog menni. Közben szólnia kell a zenének. Maxi, kapd elő a hangszereket és lássunk hozzá.“
„De hát én nem hoztam hangszereket! Azt mondtad, hogy Maja táncolni fog tanulni!“ sütötte le Maxi a szemét.
„Vagy úgy, sebaj“, mondta Kaskó és a karjába vette Maxit, „akkor majd orgonán fogsz játszani.“
„Orgonán?!“ hüledezett Maxi.
„Vigyázzatok, fiúk!“ kiáltott Maja ijedten, amikor Maxit és Kaskót 15 méter magasban látta.
„Az olyan, mint zongorázni, ne izgulj“, biztosította Kaskó.
„Napersze“, Maxi éppen mondani akart volna még valamit, de akkor már az orgonánál ült, egy karzaton, amely a magasban állt ki a falból.
„Játssz!“ szólította fel Kaskó Maxit.
Maxi elkezdett egy egyszerű dallamot, ami éppen eszébe jutott, Kaskó pedig ismételgette a szellemes mondókáját:
„Grasztamataltista, retomotorosztota, logomaramata, aritonumerototo, geometrumetroroko, asztronologo, muzikoritaverta.“
Amikor az utolsó szót is végigmondta, a Maxi orgonajátékán kívül dobszót is hallottak. Nagyon szép hangja volt, ilyet csak távoli országokról szóló dokumentumfilmekben hallottak. Aztán egy síp csendült fel, majd egy hárfaszerű hang. Maxi csak játszott, nem szólt semmit, élvezte, ami éppen történik. Nem tudta, hogy álmodik-e vagy tényleg igaz. De nem is volt fontos. Gyönyörű volt! Nem egyszerűen szép, hanem gyönyörű.
És akkor megtörtént. Az egyik falon, ahol nem voltak freskók, egyszer csak széles nadrágot és turbánt viselő férfiakról készült festmények tűntek fel. Aztán nőket láttak, gyönyörű hullámos, színes szoknyákban, átlátszó fátylakkal és a derekukon valami csillogott. Egyre élesebben látszottak. A nők egyszeriben táncolni kezdtek és Maxi észrevette, hogy a férfiaknak nemcsak szablya van a derekukra kötve, hanem van náluk dob is, sípok és valami húros hangszer. A karjuk úgy mozgott, mint a tévében.
Amikor a legnagyobb dobra ütöttek, valamennyi alak előlépett a falból.
Maja bebújt a pad alá, Maxi abbahagyta a játékot és a húga után futott. Maja csak egy szűk résen át leste a falból kisétáló gyönyörű lányokat, akik pont úgy táncoltak, ahogy ő is szeretett volna. Kaskó odafutott az egyik nevető-táncoló férfihoz, aki olyan fürgén ütötte a dobot, hogy szinte az ujjai se látszottak.
„Emre!“ kiáltott rá Kaskó.
„Kaskó!“ örült meg a férfi, és mindenki abbahagyta a zenét és a táncot.
Egymás nyakába borultak, és Kaskó súgott valamit Emre fülébe. Mindketten nevettek. Aztán a lányok is odamentek hozzájuk. Kaskó nekik is súgott valamit, majd hangosan így szólt.
„Maxi, Maja, gyertek elő, ők itt a barátaim.“
Maxi és Maja előbújt a padból, és közelebb merészkedtek.
„Ő itt Emre, a török barátom, akivel csodás éveket töltöttünk Hierapoliszban, a szellem-egyetemen.“
„Tessék?!,“ Maxi majdnem elájult, „te Törökországban tanultál?“
„Igen, ott van az egyik legrégebbi szellemsuli és jósda a világon. Az én alma materem.“
A gyerekek nem értették.
„Maja, ő Illayda, ami a mi nyelvünkön vízitündért jelent,“ hajolt meg mosolyogva a legszebb táncosnő.
„Gyönyörű név,“ súgta Maja és ő is meghajolt.
„Amikor befejeztük a tanulást, találkoztunk itt Emrével, több, mint 400 évvel ezelőtt, amikor itt még Törökország volt“, emlékezett vissza Kaskó.
„Amikor a törökök a vesztes csatáik után visszahúzódtak, mi itt maradtunk, megtetszett nekünk ez a vidék. Itt élünk, Csetneken, a Haravara birodalomban“, fejezte be a történetüket Emre. „Egy titkos helyiség a lakásunk, a legnagobb oszlop mögött, senki sem tud róla.“
„Azt hallottam, hogy szeretnéd megtanulni a táncainkat,“ szólította meg Illyada Maját.
„Igen, nagyon szeretném, főleg a hastáncot.“
„Hmmm, de ahhoz egy kendőre is szükséged lesz, csillogó-villogó és csörgő-zörgő díszekkel.“
„Kendőm van“, mondta Maja, a táncórára készülődve.
„Akkor arra felaggathatsz néhány kavicsot a földről“, tanácsolta Maxi.
Illayda és Maja megrovóan nézett rá, ahogy csak a lányok tudnak, amikor a fiúk valami bődületes marhaságot mondanak.
„Valami, ami csillog, ami szép, amiből sok van....“ törte a fejét Illayda.
„Tudom, hogy oldjuk meg!“ kiáltott fel Emre. „Lányok, ti egyelőre gyakoroljátok a tánclépéseket és a csípőtök ringatását, és mi addig hozunk valami szépet Maja kendőjére.“
„Maxi, velünk tartasz?“
„Naná, “ futott Maxi Kaskóhoz és máris felszálltak a magasba, „ugyan mit is kezdenék itt magammal. A lányok még képesek lennének engem is táncba vinni!“
„Csak ide megyünk, a sarkon túl!“ mutatta az irányt Emre.
Egy kis idő elteltével már egy barlangnál voltak.
„Ez a Martonházi Aragonit-barlang. Aragonit nő benne, ami egy csodaszép kristály. Nagyon értékes. Nem szabad leszakítani, sem eltörni,“ magyarázta Emre.
„Mi azonban ismerünk egy helyet, ahol egy csomó aragonit-töredék van. Valahányszor találunk aragonit-darabokat, egy titkos helyiségben gyűjtjük össze, a barlangban, ott, ahol még a barlangászok sem jártak“, súgta Maxi fülébe Kaskó.
Egy mohás szikla alatti titkos folyosón át repültek be a barlangba és aztán a sötétben haladtak. Maxi egy idő után gyönyörű fényt észlelt. Ahogy közelebb értek, szép fehér kristálydarabokat láttak.
„Rakd csak bele ebbe a kis erszénybe. Majának biztosan tetszeni fog,“ mondta Emre mosolyogva.
Maxi felszedte a fénylő darabkákat, beletette az erszénybe, és visszarepültek.
„Egyszer el kell jönnöm ebbe a barlangba a szüleimmel együtt. Fantasztikus lehet, ha már a töredékek is ilyen szépek!“ lelkendezett Maxi.
„Igen, valóban kivételes, megéri eljönni!“, kiabálta a szélbe Emre.
Amikor visszatértek, a lányok már betanultak három hastáncot. Maja úgy ragyogott a boldogságtól, akárcsak az aragonit a sötétben.
„Nézzétek, mit tanultam Illaydától!,“ és forgatni kezdte a csípőjét.
„Várj csak!“, állította meg új barátnője és az aragonit kristályokra mutatott.
Maja teljesen le volt nyűgözve. A török szellemlányok belevarrták a kendőjébe a kristályokat. Ez lett a legeslegszebb hastáncos kendő a világon! Maja azonnal magára is kötötte.
„Ne a templomban táncoljunk. Gyertek, itt nem messze van egy várrom. Ott fogunk táncot járni.“
A fiúk elővették a hangszereket, Maxinak is jutott egy kisebb dob. A lányok mind felkötötték a kendőiket és táncra perdültek.
Egész este mulattak, táncoltak, szórakoztak. Majával madarat lehetett volna fogatni! Hiszen ki az, aki elmondhatja, hogy igazi török lányoktól tanult török táncokat?
Amikor hazatértek és ágyba feküdtek, Majának még akkor is járt a lába. Maxi a paplanon pergette ujjaival a ritmust, és a sötétben fényesen világítottak az aragonit kristályok Maja kendőjében.
Kaskó és Emre az ablakban ültek és a boldog gyermekarcokat nézték.
,,Mindegy, ki vagy és honnan jössz, ha boldoggá tudod tenni a gyermekeket“, zárta le a napot Emre, elégedetten.
