Maxi becsomagolta a hátizsákját. Volt benne hat szafaládé, egy kis szalonna, négy alma, szájharmonika, váltózokni, hagyma, ritmusbot, régi papírok, öt darab kenyér, esőköpeny, magának és Majának, pengető.
„Kész!” fújta ki magát és lezárta a hátizsákot, hogy semmi ne essen ki belőle, mehetünk.
,,Nem, nem mehetünk!“ hangzott a szoba sarkából, ahol Maja éppen copfba fonta a haját, hogy az erdőben sétálva ne lógjon az arcába.
„Ejnye, de sokáig készülődtök“, csóválta a fejét Kaskó, aki a falnak támaszkodva állt, zöld baseball-sapkában.
„Ugyan, fiúk, tartsatok ki, türelem!“ kiáltott fel Maja és gyorsan berakott a ridiküljébe öt pótcsatot, három pótfésűt, kendőt a nyakába, napozókrémet, napozás utáni krémet, kézkrémet, és még további száz dolgot, kész csoda, hogy minden belefért abba a kis ridikülbe. Kaskó egyre csak nézte, és arra gondolt, hogy talán titokban Maja is egy szellem vagy egy varázsló, hiszen ennyiféle holmit senki nem tudna belezsúfolni egy ilyen kicsi táskába! Vagyis, talán még az anyukája és a világ összes anyukái, esetleg.
Kaskó és Maxi összenéztek és vállat vontak.
„És kész!,“ Maja győzedelmesen kiegyenesedett a tükör előtt, mehetünk.“
„Szuper, akkor indulás!“ rugaszkodott el a faltól Kaskó.
„És hová is megyünk ma?“, kérdezte Maxi már az ajtó előtt.
„Sütögetni szeretettek volna, igaz?“
„Igen, igen, de hol fogunk szafaládét sütni?“ torpant meg Maja a küszöbön.
„Az meglepetés“, kacsintott rejtélyesen Kaskó, ,,Most gyerünk az állomásra. Először is egy szuper vonattal Szaláncra utazunk, onnan pedig gyalog megyünk tovább, Szalánchutára.“
A vonatot kishíján lekésték, mert Maja a copfját igazította és közben elveszítette a virágos csatját.
Az út csodás volt. Ismés Alsómislye felé haladtak, felidézték a mamutokat és Laci bácsi történeteit, és aztán már meg is látták a domb tetején a Szalánci várat.
A vár alatti állomáson leszálltak a vonatról és elindultak egy ösvényen az erdő felé.
Talán egy órácskát gyalogoltak, mezei utakon és a Kaskó-féle rövidítéséken át.
Maxi és Maja nem is reggeliztek, mert már annyira örültek a sütögetésnek, a szafaládénak, szalonnának, hagymának és a sült almának. Percenként nyaggatták Kaskót, mikor érnek már oda.
„Nade most már biztos itt vagyunk!“, mutatott rá Maxi egy betonbódéra, amely nem a földön állt, hanem egy gödröt vett körül. A közelében pedig egy fura építmény állt.
,,Úgy néz ki, mintha valaki építeni akart volna egy kis házat, de nem fejezte be. Nade itt, az erdő közepén? A fák sűrűjében?“, csodálkozott Maxi.
„Jó, itt is letáborozhatunk. Nézzétek, van itt tűzrakó hely is“, mutatott rá Kaskó a kövekből rakott körre a földön.
„Nagyszerű“, Maja rögtön lehuppant a földre és várta, hogy Maxi elkezdje kipakolni az ennivalót, Kaskó pedig tüzet csihol. De Maxi ehelyett inkább a fura építményt mustrálta, és Kaskó is vele tartott.
„Mi lehet ez?“ csodálkozott Maxi a mohával benőtt, érdekes formákra.
„Ezek bunkerek“, kocogtatta meg Kaskó a vastag falakat.
„Bunkerek? Az óriások gyerekeinek, hogy itt játsszanak?“, Maxi nem értette.
„Nem! A bunkereket nem játszáshoz építették, hanem védelmi céllal. Nem is olyan régen, mondjuk 100 éve itt, Szlovákiában és az egész világon háború dúlt. Az emberek eszüket vesztették. Öltek és egymásra lövöldöztek. Egész országok. Katonák milliói masíroztak végig a harcmezőkön. A történelem először fordult elő ilyen. Ezért hívták az első világháborúnak.“
„Aha.“ értette meg Maxi meglepetten.
„Látod ott azokat a dombokat?“
„Igen,“ bólintott Maxi.
„Az már Magyarország. Most már barátok vagyunk, de abban az időben Magyarország az egyik oldalon állt, mi pedig a másikon. Egymás ellen harcoltunk.“
„Tényleg?“ Maja se bírta tovább és ő is figyelni kezdett az érdekes beszámoló hallatán.
„Bizony. Az emberek féltek és azért a határ mentén ilyen bunkert építettek“, folytatta Kaskó, „több, mint 50 volt belőlük. Mostanra talán 20 maradt. Egyesek igazán érdekesek.“
Maxi és Maja körbejárták az egyik bunkert, és az tényleg úgy festett, mintha egy filmforgatásból maradt volna itt. Mintha a földből nőtt volna ki. Benőtte a moha, a növények, a fű. Úgy tűnt, mintha bármikor be tudna húzódni a föld alá.
„Ezek aztán jó vastag falak!“
Tudod, arra készültek, hogy gránátokat dobnak feléjük, vagy géppuskából lőnek rájuk,“ Kaskó körberepülte a bunkert.
„De még így is nagyon kicsik. Itt nem sok katona fért el“, morfondírozott Maxi.
„Itt valóban kevesen voltak“, Kaskó visszahőkölt és körülnézett.
„Mi történt?“ nyugtalankodott Maja.
„Nincs itt senki“, suttogta Kaskó, „akarjátok látni, hogy nézett ki ez a hely valaha?“
„Hát persze!“ mondták határozottan mindketten.
„Várjatok egy percet“, Kaskó megfordult. Maja és Maxi leültek a földre.
„Hát ez meg mi?!“ emelt föl a földről Maja egy furcsa sapkát.
„Hűű, hát ez egy pilótasapka“, ragadta meg Kaskó a barna bőrsapkát, „és van benne egy név is, Albert.“
Kaskónak majd kiesett a szeme.
„Ez nem lehet igaz! Albert az ötödunokatestvérem!“
„Komolyan?“
„Hát most már biztosan megmutatom nektek, hogy nézett ki ez a hely, mert emiatt a sapka miatt Albert már közel 100 éve haragszik rám.“
„Miért?“ Maxi és Maja nem értették.
„Várjatok csak!,“ és erre Kaskó elkezdett mormogni és duruzsolni, szinte már nem is észlelte a barátai jelenlétét.
Beszélt a széllel, lengette a karját, mozgatta a mutatóujját, mintha valamit simogatna, és akkor betűk jelentek megy a levegőben, Kaskó pedig úgy tologatta őket, mintha egy számítógépet kezelne.
„Maxi, szerinted mi ez?“ kérdezte Maja félénken a bátyját.
„Sejtelmem sincs“, súgta Maxi, „de úgy néz ki, mint egy óriási monitor a levegőben.“
„Mert ez valóban egy óriási számítógép!“ kiáltott fel Kaskó, és tovább mozgatta a betűket. „Mit gondoltatok, az emberek talán csak úgy maguktól találták fel a számítógépet? Először mi találtuk fel, a szellemvilágban és aztán megsúgtuk az ötletet az embereknek, a ti világotokban.“
„Na ezt már nem hiszem el!“ kiáltott fel Maxi, aki sokat olvasott a számítógépekről.
„Még ma is a kőbe vésegetnétek a betűket, ha nincsenek szellemek, akiknek van idejük másról is gondolkozni, mert nincs szükségük evésre, ruhára és más dolgokra.“
Maxi továbbra se hitt neki, de azért elbizonytalanodott. Kaskóval már megéltek egyet s mást.
„Itt van!“ szólt Kaskó leplezetlen lelkesedéssel. Rákoppintott néhány betűre a levegőben és lapozni kezdett egy óriás könyvben, amit a kezében tartott.
Maxi és Maja csak ámultak-bámultak, leesett az álluk.
„Ez a mi szellemkönyvtárunk. Kiválasztunk egy könyvet és még abban a pillanatban a kezünkben tarthatjuk“, magyarázta Kaskó, „meg is van.“
„Álljatok félre!“
„Jó, rendben“, a gyerekek félre is álltak,“ de elárulnád, mire készülsz?“
„Nagyot fogtok nézni“
„Azt elhiszem“, mondta Maxi csendesen, és Majával együtt az egyik bunker mögé bújtak.
Kaskó egyre csak beszélt, és akkor a bunker ajtajából és ablakaiból zöld egyenruhás alakok bújtak elő, fejükön szőrmés sapkával.
„ÁÁÁ, szóval te vagy az“, kiáltott fel az egyikük, „nem elég, hogy elloptad a pilótasapkámat, de pont akkor húzol elő a világomból, amikor már majdnem megtaláltam.“
„Hagyd már ezt, Albert“, szólt rá Kaskó magabiztosan, és az unokatestvére szeme előtt lengette a pilótasapkáját.
„Hát ez micsoda?“, csodálkozott Albert, „szóval úgy döntöttél, hogy visszaadod? Legfőbb ideje volt,“ elkapta a sapkát és a fejébe nyomta.
„Ezt a sapkát a barátnőm, Maja találta meg, itt. Én csak vissza akartam adni neked, hogy lásd, semmit sem loptam el tőled.“
„Így van?“ repült oda Albert Majához.
„I-igen, Albert úr“, habogott Maja.
„Ezt én is megerősíthetem“, állt oda Maxi Maja és Albert közé, ahogy az egy bátyhoz illik.
„No jól van akkor, ne haragudj, drága rokon“, és kezet nyújtot Kaskónak.
Kaskó megszorította és hirtelen mindketten a magasba repültek és szörnyen kacagtak, kiabáltak.
„Végre“, óbégatott Albert a hegyeknek, „közel 100 évig nem repülhettem.“
„Miért?“ kérdezte Maxi, olyan hangosan, ahogy csak bírta.
„Mi szellemek ugyanis nem tudunk repülni a varázssapkánk nélkül. Van, akinek egy van belőle, és van, akinek több“, magyarázta a gyerekeknek a bunker egyik lakója. „Kaskónak például sok sapkája van, de Albertnek csak egy.“
„Vagy úgy!“ bökött a homlokára Maja és Maxi.
„De miért ébresztett fel minket is?“ kiabálta bele a szélbe, amelyik az előbb hátára kapta az unokatestvéreket.
„Szeretném, ha megmutatnátok, hogyan éltek valamikor ezekben a bunkerekben“, kérte meg őket Kaskó, miközben a földre ereszkedett.
„Akkor gyertek, szólt az egyik szellem azok közül, akik valaha régen segítettek az embereknek a hazájuk megvédésében.
„Itt volt két gépfegyver. Mindegyiknél két embernek kellett állnia. Az egyik figyelt és lőtt, a másik tartotta és adogatta a töltényeket“, mutatta Albert a gyerekeknek. ,,Ezek nehéz gépfegyverek voltak. Itt pedig, a szélén, az ablakokban volt két könnyű gépfegyver. És itt állt a parancsnok.“
„Vagyis egy bunkerben heten voltak?“, számolta Maxi magában.
„Heten, ahogy mondod“, erősítette meg Albert.
„De néha még többen is voltunk. Akkor például, amikor a falubeliek ennivalót hoztak a katonáknak“, folytatta Kaskó.
„Több, mint 50 ilyen bunker volt itt. Látogattuk egymást, segítettünk egymásnak, de bizony félelmetes volt.“
„Csodállak benneteket. Igazi hősök vagytok,“ Maxi elismerően nézett Kaskó barátaira.
„Bizonyám!“, kiáltotta Albert, „de most menjünk repülni.“
Mindannyian felemelkedtek és őrült fogócskába kezdtek, mint a szellemgyerekek a bunkerek körül. Amikor Kaskó éppen átrepült az egyik bunker ablakán, észrevette, hogy Maja és Maxi leültek a fűbe és csak úgy néztek maguk elé.
Kaskó odahívta a többi szellemet is, sugdolóztak egy kicsit és aztán odaléptek a gyerekekhez.
„Megtanítunk titeket repülni. Igazán, gyorsító nélkül. Talán sikerül. Benne vagytok?“
Maxi és Maja rábólintottak és ezzel kezdetét vette az első repülés lecke.
Először a bunker tetejéről ugráltak le és lengették a karjukat, aztán a szellemek találtak egy régi katonai vásznat, és azt kiterítették Maja és Maxi felett, mint egy ejtőernyőt. Végül agyaggal faleveleket ragasztottak a ruhájukra és a gyerekek próbálgatták a „szárnyaikat“. De nem működött a dolog.
Albert megállt, ránézett a falevekkel borított gyerekekre, akik úgy néztek ki, mintha madarak lennének, és a többiekre kacsintott.
„Kiránduljunk egyet!“ A szellemek felkapták a katonai vásznat, a gyerekekkel együtt és repültek.
„Nézzétek, ott a tőketerebesi kastély, ott főztünk Kaskóval csokoládét!“ kiabálta Maja.
„Igazad van, ott az a szép park. És ott egy tó. És mi meg ereszkedünk!“, válaszolta Maxi meghökkenve.
„Alattunk vannak az Ungszennai halastavak. Látjátok? Most számos ösvény szeli át a területüket, ahol sétálni lehet. És amit hallotok, az madarak ezreinek éneke“, mutatta Kaskó a barátainak.
És valóban. A szél sokféle madárhangot hozott feléjük.
A vásznukon egy gyönyörű, kéktollú kismadár pihent meg. Aztán még kettő, ezek egészen mások voltak. Maja nagyon élvezte. Minél lejjebb ereszkedtek, annál több madár jelent meg körülöttük.
„Nekem ez nem tetszik“, súgta Maja fülébe Maxi, amikor a vásznukon már vagy 63 madár csicsergett.
„Ne féljetek, ezek a barátaink“, nyugtatta meg őket Kaskó, „közeledünk az ungszennai madárparadicsomhoz.“
Mire ezt kimondta, már földet is értek. A környező fákon rengeteg madár ült, nagy hangon fecsegtek, csiviteltek.
Kaskó és Albert széttárták a karjaikat és a különleges hangon fütyültek. A madarak közül tízen bújtak elő, mindegyik fején pazar kis korona díszelgett.
„Ők az egyes madárfajok királyai“, súgta nekik az egyik szellemkatona.
A madarak ráültek Kaskó és Albert karjaira és csicseregni kezdtek. Közben gyakran pillantottak Maxi és Maja felé.
A madárkirályok a magasba repültek, fel, a fák közé és nagyon furcsa hangokat adtak ki.
Úgy hangzott, mint egy dal.
A gyerekekre gondolj hát,
Szárnyaid erejét add át -
Várja őket a magas lég,
Határ a csillagos ég!
Amikor a daluk végére értek, odarepültek Majához és Maxihoz, a csőrükkel elkapták a ruhájukat és a levegőbe emelték őket.
„Mi az, mi történik velünk?“, kiabált Maja.
„Megkértük a madarakat, hogy tanítsanak meg benneteket repülni“, nevetett Kaskó és Albert.
Amikor a gyerekek már olyan magasan jártak, hogy felülről nézték a csodálatos halastavakat, az ösvényeket, és az ezernyi madarat a fákon, leszálltak egy hosszú ágra. Olyan magasan volt ez az ág, mintha a hetedik emeleten lettek volna.
Maxi és Maja elé egymás után odaálltak a madarak és mindegyik azt mutatta, mit kell tenniük, hogy tudjanak repülni.
Megmutatták, hogyan helyezkednek el a tollak. Ennek megfelelően Kaskó és Albert a gyerekek ruhájára ragasztgatták az elhullatott madártollakat.
Maxi és Maja ezután különféle madarakat utánoztak. A fák ágain sétáltak, megtanulták, hogyan kell helyesen lengetni a karjukat, hogyan kell tartani a fejet és a testet…. És amikor repülni akartak, leugrottak és …
A többi madár elkapta őket a csőrével.
A madarak hangos csiripelésbe kezdtek, mintha veszekedtek volna arról, hogy mit kell még tenniük.
„Csend legyen!“, rikkantott egyet Maja, de abban a zajban egyáltalán nem lehetett hallani.
Kaskó fütyült egy éleset és akkor mindenki elcsendesett.
„Nekünk nem kell tudnunk repülni“, kezdte Maja, „elég, ha időnként Kaskó elvisz minket, úgy, hogy kapunk tőle gyorsítót, vagy a karjába vesz. Így van ez jól, ha mi magunk nem tudunk repülni. A földről csodálhatjuk a madarakat és elképzelhetjük, mit látnak odafentről.“
„Az eget meghagyjuk nektek“, csatlakozott Maxi is.
A madarak összedugták a fejüket és csendben csiviteltek. A madárkirályok aztán odaléptek Maxi és Maja elé, és két aranytollat adtak át nekik.
„Ez pedig a madarak legnagyobb titka. Ha nálatok van ez a két toll, bármikor segítségül hívhatjátok a madarakat, elég, ha a hajatokba vagy a fületek mögé teszitek,“ súgta Kaskó a barátainak.
Maja és Maxi meghajoltak.
„Köszönjük“. Egymásra néztek és a fülük mögé tették a tollakat. Ezer madár szállt oda hozzájuk és csőrükben vitték el Maxit és Maját a Szalánci vár tövébe.
Végre nekiállhattak a sütögetésnek! Maja összedörzsölte a két tenyerét, és Maxi kinyitotta a hátizsákot.
Kaskó egyetlen csettintéssel tüzet gyújtott.
Megsütötték a szafaládét, a hagymát, szalonnát és az almákat. Albert és a barátai elkérték Maxi hangszereit és régi dalokat énekeltek a barátságról, egészen alkonyatig.
De Maxi és Maja addigra már az igazak álmát aludta. Kaskó, a többi szellem segítségével az ágyukba szállította a gyerekeket, az ablakukat becsukták és szép álmokat küldtek nekik, az igazi barátokról. A gyerekek mégis megtanultak repülni. Hiszen a legszebb repülés az, amikor fantasztikus világokba repülhetünk a képzelet szárnyán, ezzel semmi sem ér fel.
