Csodaszép tavaszi reggel volt, amikor Maja és Maxi csak úgy ücsörögtek a szobában és vártak. Nem tudták pontosan, mire várnak, de szemmel láthatóan várakoztak. Maxi megtisztította az összes tükrét, nagyítóját és üveglencséjét, mert a tél folyamán eléggé beporosodtak, hiszen télen nem használta őket. Mi után is lehetne télen kutatni? Maja a hangszereit hangolgatta és a könyveket osztályozta aszerint, mit fog olvasni most, mit hagy későbbre és melyeket olvasta már el. És akkor egy halk kopogásra lettek figyelmesek.
„Hallottad?“ kérdezte Maxi.
„Igen,“ nézett körül Maja.
„Valaki kopog, “ közeledett Maxi lassan az ajtók felé és arra figyelt, hogy jó hallotta-e.
„Hallottam.“
„Nem nyitjuk ki?“ nézett vissza a húgára Maxi, már az ajtónál.
„Hmm... nyissuk?“
„Talán Kaskó lesz az.“
„De ilyen finoman még senki sem kopogott,“ gondolkozott Maja és kicsit rágcsálni kezdte a körmét, pedig tudta, hogy nem kellene.
A kislány végül kinyitotta az ajtót, de nem volt ott senki.
„Csak nem Anya bolondozik velünk?“ ezt nehezen hitte.
„Nem hinném, “ gondolkozott Maxi, és akkor újra kopogtattak. Az ablak felé fordultak és majdnem hanyatt estek. Az ablak mögött ott állt ....vagyis csak úgy repkedett Kaskó barátjuk. Gyorsan kinyitották az ablakot és máris kiderült, mire vártak olyan nagyon..
„Hát ti meg mit ültök itt csak úgy?!“ kiáltott Kaskó, mintha már korábban megegyeztek volna, hogy találkoznak és együtt csinálnak valamit.
„Nem csak úgy ülünk itt, “ mondták a testvérek és el is fordultak, mintha éppen valami fontosat csinálnának.
„Hogy nem?“ mosolygott Kaskó az orra alatt.
„Nem. Én a mikroszkópjaimat, a nagyítókat és az üveglencséket tisztogattam,“ mutatta Maxi az eddigi munkáját.
„Én pedig a könyveket osztályoztam és felhangoltam a hangszereket,“ dicsekedett Maja is.
„Nos, akkor ha mindez megvan, akkor készen álltok, indulhatunk?“ repkedett tovább Kaskó.
„És hová?“ ragyogott fel mindkét lurkó szeme.
„Kint szép idő van, akkor vár a kirándulás, nem?“
„Van terved?“ figyeltek fel a gyerekek.
„Elmehetnénk a Green Pointra.“
„Az valami zöld hely?“ Maxi a fejében kutatott, mi lehet az.
„Jól hangzik,“ csicseregte Maja és válogatni kezdett a táskát között, melyiket vinné magával egy erdei sétára.
„Hozzatok magatokkal meleg ruhát is,“ tanácsolta Kaskó.
„De minek?“ néztek fel a csomagolásból a repkedő Kaskóra.
„Ha fújna a szél.“
„Igaz, “ gondolta Maja, „hiszen az erdőben gyakran fúj a szél.“
„Hogy megyünk?“ kérdezték, útra készen.
„Ma ráérünk, szóval mehetnénk autóbusszal,“ javasolta Kaskó.
„Ahogy mondod,“ ezzel Maxi át is lépte a küszöböt.
A gyerekek felszálltak az autóbuszra és Kluknó felé vették az irányt.
„Nem lesz rosszul a gyomrunk?” – kezdett el töprengeni Majka, amikor meghallotta, hová mennek.
„Miért lenne rosszul a gyomrotok?” – nem értette Kaško.
„Hát… biztosan lesznek ott kanyargós ösvények, ha egyszer Kluknava a neve.”
„Az odavezető út kissé kacskaringós, de ne féljetek, a végén el lesztek bűvölve,“ ígérte Kaskó széles mosollyal, és úgy ragyogott a szeme, hogy ha sötét is lett volna, akkor sem kell a buszsofőrnek lámpa.
Egy festői szépségű falucskában szálltak le a buszról és még egy kicsit gyalogoltak, illetve csak Maxi és Maja, mert Kaskó inkább repkedett.
„Nos, mit szóltok hozzá?“ áradozott a szellemfiú.
„Azta!!!“
Egy torony állt előttük. De nem vártorony volt, hanem kilátó. És gyönyörű!
„Kaskó?“
„Igen?“ és Kaskó már várta a dicsérő szavakat.
„Nem akarsz felmenni a tetejébe?“ ismételte Maxi.
„Hát persze, hogy akarok!“ jelentette ki Kaskó vidáman és fel is repült, majd vissza le.
„Nade..“ Maxiban benne ragadt a szó....
„Hékások, én tudok repülni, én bárhonnan meg tudom nézni a tájat, nektek kellene felmenni és megnézni a magasból.“
„Helyes,“ indult el Maxi határozottan, de akkor egy éles pittyenés hangzott.
„Jaj ne!“ kiáltott fel Maxi.
„Mi történt?“ nézett oda Kaskó érdeklődve.
„Szuper képeket akartam csinálni és el is akartam olvasni a torony történetét.“
„Majd én mindent elmesélek.“
„De itt volt a QR kód és az én mobilom éppen lemerült,“ mondta Maxi és sarkon fordult.
„Sebaj, majd itt feltöltöd,“ mutatott egy falra a toronyban Kaskó.
A gyerekek kacagni kezdtek.
„Mit nevettek?“ Kaskó nem értette.
„Kaskó, de hiszen a mobiljaink nem fényenergiával működnek!“
„Azok nem, de ha észrevettétek, itt napelemek is vannak.“
„Valóban,“ nézték meg a gyerekek figyelmesebben a tornyot.
„És azok villanyáramot termelnek, vagyis nyugodtan feltölthetik a mobiljaitokat.“
„Szuper,“ nyugtázta Maja és már indult is felfelé.
„Gyerünk, gyerünk,“ buzdította őket Kaskó.
„De én...“ kezdte megint Maxi.
„Mi a baj, Maja?“ kérdezte Kaskó, amikor látta, hogy Maja megállt a lépcsők előtt és csak hallgatott.
„Én megpróbáltam eltitkolni, Maja,“ sütötte le Maxi a szemét.
„Mi az, mi van?“ Kaskó nem értett semmit.
„Maja fél a magasságtól,“ nyögte ki végül Maxi, mire Kaskó lerepült a torony tetejéről Majához.
„Igazán?“
„Ühüm, “ bólogatott Maja szótlanul.
„Hát akkor a Green Pointot lefújhatjuk.“
„Ti csak menjetek, “ lépett vissza Maja a lépcsőről.
„Nem, vagy együtt megyünk, vagy sehogy,“ fogta pártját a jó testvér.
„De én félek a magasban.“
„És amikor repülünk?“ jutott Kaskó eszébe.
„Á, az más,“ legyintett Maja.
„Hogy lenne más?“ Kaskó nem értette.
„Akkor behunyom a szemem.“
„Vagy úgy. Pedig ez a hely teljesen biztonságos. De ha félsz, akkor választhatunk másik célpontot. Van még a környéken valami érdekes?“
„Abban biztos lehetsz, hogy igen. Van itt egy szuper híd!,“ jutott Kaskó eszébe.
„Ja, egy híd,“ sóhajtott Maja.
„Nem akármilyen híd az!“
„Csupafül vagyunk,“ ült le Maxi Maja mellé.
„A leghosszabb híd Haravarában.“
„Na persze.“
„Egész komolyan.“
„És folyó folyik alatta?“
„Természetesen, hiszen híd,“ mondta Kaskó és hidat rajzolt a levegőbe.
„Menjetek,“ mondta Maja és lehuppant a fűbe, elővette a könyvét.
„Azt már nem,“ határozta el Kaskó. „Itt, nem messze Kluknó mellett valaha állt egy vár.“
„Egy vár?“ ragyogott fel Maja szeme.
„Ühm, egy faluban, amit Rihnónak hívnak.“
„Rihnói vár? Olyanról még nem hallottam,“ kutatott Maxi az emlékeiben.
„Nem is hallhattál, mert már nincs meg.“
„Hová lett?“ ezt most Maja nem értette és újra elszomorodott.
„Lerombolták,“ mondta Kaskó egészen nyugodt hangon.
„Aha, hát akkor, ezzel nem jutunk messzire, igaz?“ kacsintott Kaskóra Maxi.
„Csakhogy azt nem tudjátok, hogy a vár köveiből Kluknón egy kastélyt építettek és az egyik kőben egy titkos rejtekhely van!“
„Rejtekhely?“ Maxi és Maja máris egy újabb kalandra számítottak.
„Nyámnyila,“ vetette oda Kaskó és a gyerekek azt gondolták, hogy Kaskó Maját kezdte csúfolni, mert félős.
„Kaskó?“
„Azon a rejtekhelyen van a nyámnyilátusz,“ mentegetőzött Kaskó, amikor látta a meghökkent arcokat.
„És az valami orvosság vagy mi?“
„Az egy könyv, “ jelentette ki Kaskó titokzatosan.
„Könyv?“ visszhangozták a gyerekek.
„Egy könyv, amelybe különféle dolgokat írtak.“
„Hát ez egészen meglepő, hogy a könyvekbe dolgokat írnak, igaz?“ nézett Maja Kaskóra, és azt próbálta kideríteni, hogy Kaskó most viccelődik vagy át akarja őket verni, bár ilyesmire még sohasem volt példa.
„De ebben a könyvben minden benne van, amit a Csáky és Thurzó családok...“
„Hogy kiről?“
„Ezek nemesi családok.“
„Ja, már azt hittem, megint valami szellem-unokatesóid.“
„Szóval ezeknek a családoknak a tulajdonában álltak azok a várak és kastélyok, amelyekről beszéltünk.“
„És mit ír ez a nyamnyamtitusz?“
„Nyámnyilátusz,“ javította ki Maját Kaskó.
„Elmondod végre, mi van benne?“
„Az, hogy hogyan kell legyőzni a félelmeinket.“
„Akkor ne húzzuk itt az időt és fussunk,“ jelentette ki Maja és három másodperc alatt összecsomagolt, felvette a cipőjét és az utolsó verset is elolvasta a könyvében.
„Vagy inkább repüljünk.“
„Vagy talán...“
Kaskó a köpenye alá rejtette a barátait, Maja becsukta a szemét és mire kimondták, hogy „ukmukkfukk”, már egy olyan gyönyörű kastély előtt álltak, amilyet az ausztriai és németországi nyaralásokon láttak.
„Hát ez csodaszép,“ Maja nem győzte csodálni.
„Az, de nekünk most azt a bizonyos követ kell megkeresnünk,“ emlékeztette őket Kaskó a küldetésre.
Maxi és Maja a kastélyt körülvevő négy tornyot csodálták, a hatalmas ajtókat, a szép ablakokat, Kaskó pedig a köveket vizsgálgatta a kapu felett és a tornyok körül.
„Be kell mennünk,“ jelentette ki Kaskó, befejezve a keresést.
„De ez nem úgy néz ki, mint egy régi kastély.“
„És a a kastélyoknak a tulajdonosai mindig változtak, és mindegyikük másképp építette át.“
„És?“ a gyerekek nem értették, miért mondja ezeket Kaskó.
„Nézd, amikor 458 éve itt jártam, ez a folyosó még nem volt itt, azt csak kétszáz éve építették.“
„De milyen szép lett,“ bólogatott elismerően Maxi és Maja.
„Igen, és ezek az ablakok sem voltak itt,“ mondta Kaskó és ide-oda repkedett.
„Nem voltak itt ablakok?“ A gyerekeknek már mindenféle rémtörténet járt az eszében, ablak nélküli várakról, ahol elaludtak a sötétben és...
„Voltak ablakoki,“ nyugtatta meg őket Kaskó, „de egészen mások – általában olyan díszítés volt az ablakok körül, és ...“
„És?“
„Itt van!,“ Kaskó abbahagyta a repkedést és kiült arcára a „mindjárt kezdődik“ vigyor.
„Biztos vagy benne?“
„Nem.“
„Akkor honnan ...“ várták Kaskó döntését a barátok.
„Nálad van a hangvilla?“ kérdezte Majától Kaskó.
„Hát persze, egy lépést sem teszek hangvilla nélkül, sose tudhatom, mikor jön szembe egy kiváló haravarai zenész, aki játszana velem, és akkor hogyan hangolnánk össze a hangszereinket?“
„Add kölcsön, “ Kaskó kézbe vette a hangvillát, amivel a zongorát és más hangszereket hangolják, és a köveket kopogtatta.
„Minden kőnek megvan a saját dallama – ez pedig itt egy 500 éves dallam – szóval ez egy eredeti kő lesz.“
„És még kongó hangot is ad,“ tette hozzá Maxi szakértő hangon. s
„Akkor lássunk hozzá.“
Kaskó lehunyta a szemét, valamit mormogni kezdett, majd énekelni és akkor a kis kövön kinyílt egy ajtó és mögötte valami papírok voltak.
„Ez lenne az a könyv?“ Maxi és Maja kissé kételkedett.
„Én nem azt mondtam, hogy könyv lesz, hanem hogy tanácsok lesznek.”
„Sorok a boltban?”
„Ugyan már…”
„Vagy a galéria előtt?”
„Én azt mondtam, hogy jótanácsokat fogunk kapni. A Thurzó és Csáky családok szellemé vált tagjai ide helyezték el féleleműző tanácsaikat. Várj csak...“ Kaskó a régi iratok között keresgélt. „Sötétség, egerek, pókok, Iza néni éneke..... Itt is van, hogyan küzdjük le a magasságtól való félelmet.“
„Nos tehát?“ Maja várta a tanácsot.
„Szerencsénk van,“ mosolygott Kaskó.
„Miért?“ Maja türelmetlenül várta Kaskó bölcsességeit.
„Mert minden, amire szükségünk lesz, itt van, Kluknón.“
„Nekem egy kis ennivalóra is szükségem lenne...“
„Azt is találunk. Nézd, a kastélyban étterem is van, oda fogunk menni, ha Maját meggyógyítottuk.“
„De hogyan?“
„Menjünk,“ adta ki a vezényszót Kaskó.
„Repülünk!“ Maxi széttárta a karjait és várt.
„Lábbusszal,“ bökte meg Maxi homlokát Kaskó.
Egy rövid séta után egy különleges helyre értek.
„Cipőmúzeum,“ olvasta Maxi és kissé kételkedni kezdett abban, hogy Kaskónak rendben van-e a hallása.
„Kaskó?“ szólalt meg Maja.
„Igen?“
„Ez micsoda?“ Mutatott Maja a múzeumra.
„Itt majd meggyógyulsz,“ mondta nyugodtan Kaskó.
Maxi és Maja a szemét forgatta, de beléptek az épületbe. A múzeumban híres emberek cipőit állították ki. Ott volt Matej Tóth, Peter Sagan, Miro Šatan, Miško Hudák cipője...
„Noooooos, jól van,“ mondták Kaskónak elismerően, hogy a kirándulás érdekes lett.
„Mit találtál?“ kérdezte a szellem Maját, aki egy szép pár cipelő előtt álldolgált.
„Ez itt Kamila Magálová színésznő cipője,“ mondta Maja álmodozva, mert nagyon kedvelte őt.
„Nagyszerű színésznő, “ ismerte el Maxi is.
„Szeretem, ahogy mesét mond és...“
„Itt van, ni!,“ vágott a szavába Kaskó.
„Hát ez meg miféle kapca?“ kérdezte Maxi és örült, hogy eszébe jutott ez a régi szó.
„Ez nem kapca, hanem cipő, ilyet hordtak Haravarában az ősapáink,“ magyarázta Kaskó a gyerekeknek.
„És ettől fogok meggyógyulni?“ suttogta Maja bizalmatlanul.
„Tudod, hogy valaha jégkorszak volt itt?“
„Itt Kluknón is?“
„Itt is,“ erősítette meg Kaskó és az asztalra tette az úgynevezett kapcát.
„Mit fogunk vele csinálni?“ a gyerekek nem értették.
„Akkoriban mamutvadászok is voltak itt és ők sokszor másztak fel a mamut hátára. Ami jó magas lehetett.“
„Bizony, volt vagy három méter.“
„Az már nekem túl sok, “ Maja sarkon fordult és inkább leült.
„Ezért egy haravarai sámán, Sanyó ...“
„Sanyó?“
„Így neveztük el mi, mert a jégkorszakban az embereknek még nem volt nevük.“
„Értem.“
„Szóval ez a sámán mindig megbűvölte ezt a pár cipőt, amikor egy vadásznak egy magas hegyre, vagy egy magas helyre kellett mennie.“
„Például egy mamut hátára,“ tette hozzá Maxi.
„Igen, például egy mamut hátára,“ ismételte meg Kaskó.
„Kitalálhatom?,“ csatlakozott hozzájuk Maja, aki már kezdte sejteni, mire megy ki a játék.
„Tégy egy próbát,“ mondta Kaskó és most ő ült a földre.
„Többé már nem félt,“ tippelt Maja.
„Pontosan,“ nyugtázta Kaskó.
„Akkor vegyük kölcsön.“
Megvárták, míg ebédszünet lesz és bezár a múzeum. Kaskó ekkor átrepült a falon és kihozta a varázscipellőket. Maja beledugta a lábát és elindultak a kluknói hídra. Valóban gyönyörű volt. fenyőillatot árasztott, szinte karácsonyi hangulatuk lett! A híd alatt folyó folyt és a gyerekek egy furcsa épület felé közeledtek.
„Itt valamikor rezet bányásztak és dolgoztak fel,“ mutatott Kaskó a kis üzemekre.
„Akkor itt volt az a rézhegy, amit a meséből ismerünk?“
„Nemcsak hegy, hanem egy óriási rézhegység volt itt.“
Maxi és Kaskó figyelmesen szemlélték a régi kohókat és amikor hátrafordultak, Maját látták, mosolyogva állt a híd közepén és kezében tartotta a varázscipellőket.
„Már nem lesz rá szükségem, igazad volt,“ csicseregte vidáman.
„Mint mindig,“ veregette meg Kaskó a saját vállát.
Maxi erre köhintett egy nagyot és mindhárman jót nevettek.
Maxi és Maja a Green point felé indultak, hogy megcsodálják a csodás környezetet, Kaskó pedig visszavitte a varázscipellőt. Este, már az ágyban fekve, Maja arcán különös mosoly terült szét. Nagyon büszke volt, hogy barátai segítségével képes volt leküzdeni a félelmét, varázscipellő nélkül is.
