Gyönyörű tavasz nap készülődött odakint. Maja az ágyon ült, egyik kezével a másikkal egykedvűen egy dallamot kopogtatott, olyan szomorút, mintha nem is tavasz lenne. Néha odapillantott Maxira, aki egy könyvet olvasott, illetve a kezében tartotta és hol közelebb, hol távolabbra tologatta magától.
„Én nem tudom!“ fakadt ki végül Maxi.
„De én igen!“ kontrázott Maja.
„Mit tudsz?“ kérdezte Maxi és tovább hadonászott a könyvvel.
„Én is mondtam már neked és Anya is, hogy a paplan alatt ne olvass, és ne tanulmányozd sötétben a térképeket, mert elromlik a szemed,“ okoskodott Maja, rajzolás közben.
„Jó, jó, talán egy kicsit túlzásba vittem, de...“
Még be sem fejezte, amikor a nyitott ablakon át Kaskó repült a szobába.
„Mit ültök itt, csak úgy?!“ kiáltott fel még reptében és a lámpára szállt.
„Ülünk, mert most ehhez van kedvünk,“ dünnyögött Maxi.
„Nocsak, valaki netán morcosra aludta magát?“ nézett rá Kaskó Maxira.
„Nekem például egyáltalán nem akaródzik csak úgy ülni, de muszáj,“ mondta Maja kicsit szomorúan.
Kaskó lassan leszállt a lámpáról és lehuppant a szoba közepére.
„Akkor elmondja végre valaki, hogy mi történik itt?“
„Maxinak fáj a szeme,“ árulta el Maja.
„Akkor viselj szemüveget.“
„De hiszen hordom én a szemüveget,“ magyarázta Maxi, „de így is kicsit csíp és viszket a szemem.“
„Akkor csak egyetlen dolog segít,“ mondta Kaskó diadalmasan.
„Erősebb szemüveg?“ kérdezte Maja.
„Dehogy,“ nevetett Kaskó.
„Akkor majd távcsövet rakok a szememre, “ próbált viccelni Maxi, akinek szinte már könnyezett a szeme.
„Fürdő!“ jelentette ki Kaskó.
Maja és Maxi összenéztek, értetlenkedve csóválták a fejüket, aztán újra Kaskóra bámultak.
„Fürdő?“ kérdezték egyszerre mindketten.
„Természetesen.“
„Csak úgy elutazunk egy fürdőbe, néhány napra vagy hétre, így gondolod?“ törölgette Maxi a szemét egy zsebkendővel.
„Nem, elrepülünk egy fürdőbe, ahol a víz varázserővel bír és ott meggyógyul a szemed.“
„Komolyan mondod?“ kérdezte Maxi.
„Hát szoktam én tréfálni?“ kérdezett vissza Kaskó komoly arccal.
„Én azért emlékszem ...“
„Tréfálkoztam valaha komoly dolgokkal?“
„Nem, még nem.”
„Akkor csomagoljatok és induljunk.“
„De hová?“
„Hát Karlovy Varyba vagyis Karlsbadba,“ mutatott Kaskó a távolba.
„Jé, mindig el akartam menni oda, de elég messze van!“
„Repülni fogunk,“ jelentette ki Kaskó.
A szellemfiú a gyerekekre nézett, adott nekik egy keveset a csodafűből, megfogta a kezüket és már repültek is. Egy rövid idő múlva leszálltak egy nagyon szép helyen. gyönyörű természet, csend vette körül őket...
„És hogy jutunk el odáig?“ égett Maja a türelmetlenségtől.
„Már itt is vagyunk,“ mosolygott Kaskó.
Maja körülnézett, Maxi is, de mivel a szeme még mindig könnyezett, nem is látott jól.
„Kaskó?“
„Igen,“ szívta tele a tüdejét friss levegővel Kaskó.
„Gyönyörű ez a hely – a természet, a kis tavak, a villa.“
„Mint a mesében, ugye?“
„Igen, és az a kápolna is nagyon szép, “ gyönyörködött tovább Maja.
„Az nekem is tetszik, “ helyezkedett el Kaskó a puha fűben.
„De én láttam már Karslbadot és ott fürdőházak vannak, sétálóutca, medencék, ösvények....“
„De mi a haravarai Karslbadban vagyunk, amit valaha a Magyar Karlsbadnak hívtak.“
„Vagy úgy– akkor hol vagyunk?“ kérdezték kórusban a gyerekek.
„A Szobránci fürdőben,“ tárta szélesre a karját Kaskó.
„Hmmm, nyugalom, természet, jó levegő, de valmi még is hiányzik.“
„Erre gondolsz?“ mutatott rá Kaskó valamire a földön.
„Mi ez?“
„Ez az itt fakadó források egyike.“
„Gyógyvíz?“
„Természetesen. Képzeld el, hogy 100 éve az itteni fürdő olyan híres volt, hogy a vizét Ausztriába, Magyarországra és később egész Európába szállították.“
„És miért hívták a Szobránci fürdőt a magyar Karlsbadnak?“
„Mert olyan szuper itt a víz, amilyet máshol nem találsz,“ áradozott Kaskó és ivott a vízből.
„Csak a csehországi Karlsbadban vagyis Karlovy Varyban,“ tette hozzá Maja.
„Majdnem. Egyszer egy kísérletet végeztek, egy fazékból hagyták elpárologni a gyógyvizet és a fazék alján só maradt.“
„Megsózták a kenyerüket és rájöttek, hogy varázsereje van és Karlsbadba jutnak vele,“ ivott a vízből Maja is.
„Nem egészen, de a só összetétele ugyanaz volt, mint Karlsbadban.“
„Hmmm, finom,“ jelentette ki Maxi, amikor megkóstolta a hideg gyógyvizet.
„És ez még nem minden.“
„Na, gyerünk, mit tudsz még?“ incselkedtek Kaskóval a barátai.
„Képzeljétek el, hogy az itt álló fürdőházakban kádak voltak, és az emberek fürödtek a vízben és nem fáztak.“
„Felmelegítették a vizet, mert rájöttek, hogy a hideg vizet jólesik meginni, a melegben pedig kellemes a fürdő.“
„Ez igen!“
És Kaskó mesélt nekik arról, hogy amikor a Szobránci fürdő a virágkorát élte, sok fürdőház volt itt, köztük ösvények, sétálóutca, művészek, tudósok, arisztokraták jártak ide nagyon szívesen
Maja tátott szájjal hallgatta és megpróbálta elképzelni, micsoda pezsgő élet lehetett itt nem is olyan régen.
Maxit is érdekelte a történet, de a szeme még jobban csípte, mert közben a napocska is előbújt.
„És mit csinálunk a szememmel?“
„Emlékszem rá, hogy volt itt egy forrás, amelyik csak a szemet gyógyította,“ Kaskó felemelkedett és tett egy kört felettük.
„Igazán?“
„Ühüm, csak nem tudom pontosan, melyik volt az.“
„Több forrás is volt itt?“ tudakolta Maja.
„Valaha 12 gyógyforrás volt a fürdő területén,“ rikkantott a kis szellem egy fa mögül, amely éppen a mesebeli villára vetett árnyékot.
„És még ma is itt van az, amelyik olyan szemrevaló?“
„Biztosan, csak nem jut eszembe, mit kellett csinálni ahhoz, hogy a szemed valóban meggyógyuljon.“
„És honnan fogjuk megtudni?“
„Meg kell látogatnunk a császárnét.“
„Micsoda?!“ Maja örömében felkiáltott.
„A császárnét,“ válaszolta Kaskó.
„Az igazit?“ kételkedett Maja.
„Vagyis a császárné egyik udvarhölgyét.“
„Kezd bonyolódni.....“
„Meséltem már nektek Gertrúd nénikémről?
„Aki Bécsben élt?“ dicsekedett Kaskó.
„Nemhogy Bécsben, hanem egyenesen a Schönbrunni kastélyban.“
„És ott élt Sissi is?“ ragyogott fel Maja szeme.
„És egy bizonyos Sztárai Irma is.“
„Hogy kicsoda?“ kutakodott Maxi az emlékeiben.
„Ő volt Sissi császárné egyik udvarhölgye,“ mondta Kaskó.
„Aha, és ott fog segíteni a szememnek?“ Maxi könyörögve nézett Kaskó irányába.
„Talán...“ vetette oda Kaskó kajánul.
„Hogyhogy talán?“ Maja nem értette.
„Ugyanis Gertrúd nénikém mesélte, hogy Imra, amikor Haravarában járt, mindig hozott neki.“
„Ő ismerte Haravarát?“ Maxinak már derengett valami.
„Irma Haravarában született és vissza is tért ide.“
„Tökéletes,“ mondta Maja és csomagolni kezdett.
„És állítólag gyógyvizet és kendőket vitt Bécsbe Haravarából.“
„Aha, és a szemet is gyógyította?“ próbálta kideríteni Maxi.
„Hát ez az – ezt kell kiderítenünk.“
„De hogyan?“
„Gertrúd nénikém megőrizte valahol Irma néni naplóját.“
„Napló?“ kiáltottak fel a gyerekek.
„Irma könyvet írt Sissi császárné utolsó napjairól.“
„És abban találunk valamit a szemek gyógyításáról,“ nyugtatta meg Maxit Maja.
„És hol találjuk?“ kérdezte Maxi.
„Ebben a villában.“
„Biztos?“
„Vagy a kápolnában.“
„Biztos vagy benne?“
„Vagy akkor a ...“ gondolkozott Kaskó.
„Jó, akkor kezdjük a keresést a villában, “ mondta Maxi és elindult a villa felé.
„Miért pont ott?“ vonta kétségbe Maja.
„Mert a kápolnába mindenki bejuthatott. És Irma néni biztosan azt akarta, hogy a titkait olyan ember találja meg, aki jól ismerte őt,“ repült a villa felé Kaskó is.
„Akkor irány a villa!“
Kaskó átrepült a ma már egyedüliként itt álló Várady villa összes falán és kinyitotta az ajtót Maja és Maxi előtt.
„Hol lehet az a könyv?“ tette föl a nyomozói kérdést Maja.
„Talán a könyvtárban?“ csatlakozott Maxi.
„Egy titkos könyv?“ nézett a barátaira Kaskó.
„Hát,“ Maja tanácstalanul nézett vissza a szellemre.
„A titkos dolgok soha nem ott vannak, ahol lenniük kellene,“ mondta Kaskó és kutakodva fel-alá repkedett a villában.
„Akkor majd én keresem a könyvtárban,“ ajánlotta Maja, „ti pedig a házban.“
Kaskó nekivágott a repülésnek, Maxi a szemét törölgette, Maja pedig a könyveket vizsgálgatta. Bele is olvasott az egyikbe és egyszerre morcos lett az arca.
„Kaskó, te nem mondtál igazat.“
„Én?“
„Nem, az idősebb Kaskó,“ mondta Maja még mérgesebben.
„Miről nem mondtam igazat?“
„Erről.“
„De mi az?“
„Ez egy könyv, amit valamilyen Bél Mátyás írt a Szobránci fürdőről és nézd, milyen rajzot készített!“
„Valamilyen Bél Mátyás?“ Kaskó majdnem hanyatt esett.
„Ne tereld a témát,“ védte meg a húgát Maxi.
„Először is, Bél Mátyás a történelmi Magyarország egyik legnagyobb tudósa és írója volt, aki a mai Szlovákia területét is kutatta.“
„És ez mi?“ Maja nem hagyta magát.
„Ez egy könyv, ahol a gyógyforrásokról ír, és amint látod, már háromszáz évvel ezelőtt tudta, hogy a szobránci gyógyvíz egyedülálló.....“
„De én ezekről a kiásott ....nem tudom mikről beszélek!“
„Ez a kiásott „nem tudom mi“, azok a fürdőgödrök és fürdőkádak,“ koppintott Kaskó Maja homlokára az ujjával.
„És az mire való?“ Maja és Maxi nem értették.
„Abban az időben még nem voltak olyan kádak és fürdőszobák, amilyeneket ma ismerünk.“
„Aha, vagyis ezért gödröt ástak maguknak,“ nevetettek a gyerekek.
„Nem, de amikor felfedezték a gyógyforrásokat, nem tudták a vizet az otthonaikba szállítani, ezért a közelben építettek fürdő és melegítő kádakat.“
„Aha,“ hümmögtek a gyerekek.
„Vagy ilyen gödröket ástak, ahová az emberek fürödni és gyógyulni jártak.“
„És így kezdődött a fürdő története?“ vizsgálgatta Bél Mátyás képeit Maja.
„Valamennyire igen, de mi tudjuk, hogy az emberek már ennél is korábban idejártak a gyógyulást keresve, amikor még semmiféle házak nem álltak ezen a helyen.“
Kaskó más könyveket is levett a könyvtár polcairól, hogy megmutassa Majának és Maxinak, hogy épültek fel fokozatosan a fürdőházak, az utak és a sétaösvények. Mutatott képeslapokat ás fényképeket is, arról, hogyan nézett ki a fürdő, amikor még Irma is itt élt, Sissi császárné udvarhölgye.
„Ha ő nem lett volna, Szobráncon soha nem lett volna ilyen fürdő és a források sem maradtak volna fenn, sem a villa, sem a kápolna és ez az üreg sem..“
„Hogy mi?“ Maxi nem értette, miről beszél.
„Itt, itt van egy üreg és egy titkos ajtó!“ kiáltott fel Kaskó.
Kaskó kinyitotta a titkos ajtót és ott volt egy porlepte, régi könyv. Sztáray Irma titkos naplója, amelyről senki sem tud, csak Haravara szellemei. Kaskó belelapozott a naplóba.
„Itt is van,“ mutatott az ujjával egy sorra.
„Mi?“ kérdezte Max és csak a hang szerint, csukott szemmel próbálta megközelíteni Kaskót.
„Irma gyógyvizet hozott Bécsbe Szobráncról, amelyek számos betegséget gyógyítottak.“
„És voltak érdekes emberek is, akiket meggyógyított?“ Maja titkon még mindig reménykedett, hogy találkozhat egy hercegnővel.
„Hűűűűű –a szobránci vizet akkoriban mindenütt ismerték,“ mondta Kaskó és tovább kereste, hogyan tudna Maxin segíteni.
„Nahát!,“ Maja hitetlenkedve csóválta a fejét.
„Itt van.“
„Mi van ott?“ kiabálta Maxi izgatottan és szinte már úgy tűnt, kiugrik a bőréből.
„Kedves Maxi, ebben a fürdőben a felizgatott idegeket nyugtatták,“ incselkedett Kaskó Maxival.
„Arra valóban nagy szükségem lenne, mert lassan már nemcsak a szememet, hanem az idegeimet is félteni kell.“
„De a gyomrot is kezelték, ha valaki gyulladással küszködött.“
„A gyomromat nekem is kezelni kellene,“ sóhajtott fel Maja, „mert már eléggé éhes vagyok.“
„És,“ folytatta Kaskó, „van itt egy olyan forrás is, aminek Szem a neve.“
„Aha, vajon mire lehet jó?“ Maxi végre mosolyogni is tudott.
„Add ide azt a kendőt, “ kérte Kaskó Maxit.
„Tessék.“
Kaskó belemártotta a kendőt a vízbe, Maja pedig ráhelyezte azt Maxi szemére.
A szobránci gyógyvízről az a hír járta, hogy a leghatékonyabb az egész császárság területén.
„Hogy milyen?“ kérdezte Maja.
„A legerősebb gyógyhatása volt az egész Osztrák-Magyar Monarchia területén.“
„Ez igen!“
„És ha valaki nem tudott ideutazni, akkor palackozták és egész Európába szállították.“
„Értem, szóval Irma is így szállította,“ jegyezte meg Maja és olyan arcot vágott, mint a nyomozó, aki felderítette az ügyet.
„Még meddig legyen a szememen ez a kendő?“ érdeklődött Maxi türelmetlenül.
„Már leveheted.“
„Rendben, akkor most leveszem,“ és Maxi leemelte a szeméről a kendőt.
„Ne, ne tedd a homlokodra.“
„Ahogy mondod.“
„És a zsebedbe se,“ Kaskó odalépett Maxihoz.
„Akkor hová tegyem?“ habogta tanácstalanul Maxi és még mindig félt kinyitni a szemét.
„Ide, erre a bokorra,“ húzta meg Kaskó Maxit a ruhájánál fogva.
„Talán ő is beteg?“ simogatta meg Maja a bokrot.
„Azt nem hiszem.“
„Akkor miért hagyjam itt?“
„Hát azért, mert valaha régen emberek jártak erre, és elárulok egy titkot, nemcsak az emberek,“ suttogta Kaskó rejtélyesen.
„Az állatok is?“ jött közelebb Maja Kaskóhoz.
„A szellemek is, és így gyógyították a szemüket, a kendőt pedig a bokorra akasztották.“
„De miért?“
„Mert azt akarták, hogy a betegségük itt maradjon, Szobráncon, a kendőn...“
„Ahol a jó víz meggyógyítja.“
„Aha, és azok a források itt vannak?“ forgolódott Maja.
„Természetesen, ezért az emberek még mindig járnak ide és üvegekben viszik haza a gyógyvizet.“
„Kaskóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!!!!“ Maxi úgy óbégatott, mint aki elvesztette az eszét.
„Mi az, már megint valami baj van?“ kiáltott fel Kaskó is, hasonló erővel.
„Nincs baj, én csak azért kiabálok, mert látlak“ szaladgált Maxi boldogan.
„Én meg azt hiszem kaptam egy kisebb szívrohamot.“
„Akkor igyál a szobránci forrás vizéből – az jó a magas vérnyomásra is, te mondtad.“
„És aztán repíts minket magasra.“
„És mehetünk is haza.“
„Ide el kell hoznunk a szüleinket is,“ nyugtázták a testvérek egyhangúlag és mind nagyon örültek, hogy Maxi szeme a Szobránci fürdő gyógyerejű forrásvizének köszönhetően újra mindent lát.
