Maja és Maxi járták a várost és feltűnés nélkül ide-oda nézegettek. Ha a barátok látták volna őket, azt is hihették volna, hogy egy elveszett kiskutya után kutatnak, amely vagy tőlük szökött el vagy a barátjuknak hiányzik. Vagy, hogy a szomszéd eltűnt macskáját keresik, a Barkolus néniét, akinek húsz cicája is van. De nem, ők valami más után kutattak.
„Nem látod?” súgta Maja.
„Nem,” forgolódott Maxi maga körül.
„Én sem,” csóválta a fejét Maja.
„Akkor hol lehet?,” állt meg Maxi és elkezdett helyben forogni, mint a prágai Orloj figurái.
„Otthon már kerestük…”
„A Dóm tornyában is voltunk…”
„Voltunk a barátainál is,” sorolták a testvérek, hogy hány helyet kutattak már fel.
„Áááá!” kiáltott fel Maxi.
„Mi történt?” ijedt meg Maja.
„Már tudom, hogy hol nem néztük!”
„Hová?“
„Hát ott, ahová Kaskó elmélkedni jár,” súgta a húga fülébe Maxi.
„Gondolod, hogy azért tűnt el ilyen hosszú időre, mert gondolkozik?” kérdezte Maja hitetlenkedve és fütyörészni kezdett.
„Előfordult már valaha, hogy Kaskó három hétig nem bújik elő?” Maxi kikerekedett szemmel bámult Majára, aki eltűnődött.
„Nem, még nem.”
„Na, látod,” mondta Maxi nyugtalanul.
„Kaskóval valami van, ez biztos,” Maja abbahagyta a fütyülést.
Pár perc múlva Maja és Maxi már egy nagyon szép helyen voltak, Kassán, a Haravara Birodalom fővárosában. Rodostónak hívják ezt a helyet a város szívében, ahol egy múzeum van, az épület előtti zöldterület közepén pedig II. Rákóczi Ferenc szobra áll és….
„Kaskó!” kiáltott fel Maxi.
„Hol?” kereste Maja a tekintetével.
„Ott,” mutatott Maxi a park irányába.
És valóban – az egyik padon Kaskó üldögélt és egyáltalán nem tűnt szellemnek.
„Nem valami szellemes, ugye?” súgta Maja félénken és kézen fogta a bátyját.
„Hhm..,”
„Még sosem láttam olyat, hogy egy szellem ne lenne szellemes” Maja alig hitt a szemének.
„Mivel mi csak egyetlen szellemet ismerünk, nem is láthattunk ilyet.”
„Kaskó?” léptek hozzá mindketten, még mindig egymás kezét fogva.
Kaskó meg sem mozdult, csak sóhajtott egyet.
„Kaskó, történt valami?” Maja elengedte a testvére kezét és Kaskó felé nyújtotta.
„Barátaim…én nem tudom,” szólalt meg Kaskó.
„Te…. és hogy valamit ne tudnál?” a barátok nem értették, Kaskó miről beszél és mit nem ért.
„Olvassátok el ezt,” Kaskó valami régi iratot nyomott a kezükbe, amelyen ezt olvassátok:
Kedves Kaskó Szellem Úr!
Haravara Birodalom Szellemtanácsa Önt választotta ki, hogy idén nyáron előkészítse a turisztikai szezont Haravara Birodalomban, a más országból érkező látogatók számára.
„De hiszen ez nagyszerű,” Maja nem értette, Kaskó mitől tart.
„Igen?” vette vissza tőle az értesítést.
„Hát persze, hiszen te mindent tudsz Haravaráról, ismered a jó helyeket,” Maxi szinte már kiabált.
„Nekünk is nagyon sokat megmutattál már,” erősítette meg a kislány testvére szavait.
„Nem a helyekről van szó.”
„Akkor miről?” aggódtak a gyerekek.
„Arról, hogyan fogok eljutni egyik helyről a másikra,” szomorodott el újra Kaskó.
„De hiszen szellemek vagytok,” vágta rá mindkét gyerek egyszerre.
„És?” tárta szét a karját Kaskó.
„Valószínűleg majd repültök, nem?” próbált Maja tanácsot adni.
„Éppen ez az, hogy nem,” repült fel Kaskó a Rodostó legközelebbi ablakába.
„Nem?” csóválta a fejét Maxi értetlenül.
„Ha egy szellem nyaralni megy, akkor pihennie kell,” magyarázta Kaskó.
„Vagyis nem repül?” nézett fel Maja az ablakba.
„Pontosan,” erősítette meg Kaskó.
„Akkor majd vonatoztok,” javasolta Maxi.
„Nézd meg az utolsó mondatot a levélben,” Kaskó odafújta a papírlapot Maxi felé.
Az idei szezont vendégeinkkel a Tengerszemnél kezdjük.
„Látod ezt?” vette maga elé Kaskó ismét a levelet és olvasni kezdte.
„De hiszen a Tengerszem szuper,” nézett Maxi Majára, mint aki nem érti.
„Tényleg?” vonította Kaskó és körberepülte a Rodostó Múzeumot.
„Igen, voltunk már ott és jó volt,” kezdte óvatosan dicsérni a Tengerszemet Maja.
„A Tengerszem szuper, de hogy jutunk el oda? És hogy jövünk vissza a szellemekkel?” töprengett repkedve Kaskó, és egyre gyorsabban repült.
„Gyalog?” próbálkozott Maja.
„Te nem látod, hogy nincs lábunk? Vagyis éppen csak akkor, ha úgy akarjuk, és úgysem kényelmes a járás?” kerülte meg Kaskó a levegőben Maját és Maxit.
„Hmmm…akkor csak egy megoldás van,” gondolkozott Maxi.
„És az mi?” állt meg Kaskó.
„Megnézzük azt a Tengerszemet.”
„Azt megtehetnénk…és akkor talán….” és Kaskó hirtelen kajánul, amolyan „kaskósan” elhúzta a száját.
„Talán mi?” figyelt fel Maxi, mert kalandot sejtett.
„Indulás! De gyorsan,” adta ki a parancsot Kaskó.
Maxi és Maja a hátukra mutattak, a hátizsákra és az útitáskára.
„Gyertek el oda, ahol senki nem fog meglátni minket,” súgta a fülükbe Kaskó, már szemmel láthatóan jobb kedvvel.
„Miért?“
„Mert repülni fogunk,” kacsint Kaskó.
Elrepültek egészen a Tengerszemig.
„És itt is vagyunk,” szívta meg magát Kaskó levegővel.
„Ez itt csodaszép,” suttogta Maja.
„Úgy néz ki, mintha tényleg a tengernél lennénk,” nyúlt bele Maxi a tiszta kék vízbe.
„Ezért hívják Tengerszemnek.”
„Vagyis ez lenne Ókeánosz isten szeme?” töprengett Maja, elővett egy almát és beleharapott.
„Hogy kié?” fordultak oda Kaskó és Maxi.
„A régi görög mondákban Ókeánosznak hívják a tengerek istenét és talán ez az egyik szeme,” folytatta Maja az almát eszegetve.
„Ha ez az ő szeme, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon szép szeme volt – és nem is ijesztő, ahogy olvastam róla,” gondolkozott Maxi.
„Mit fogunk itt keresni?”
„Ti csak szépen nézzétek az őserdőket és a halakat, én meg majd azon gondolkozom, hogy tudnánk elutazni innen a szellembarátainkkal…”
„És a könyv?” nyúlt Kaskó felé Maja.
„Milyen könyv?” Kaskó nem értette.
„Hát amelyik az őserdőkről szól,” húzódott oda Maxi is.
„Ugyan mihez kell neked egy könyv?” csapott bele Kaskó a barátai tenyerébe.
„Hogy olvassunk el valamit az őserdőkről, ha már felajánlottad ezt a kirándulást.”
„Nézzetek ide le.”
„Hová?” nézett Maja és Maxi a lába elé, és Kaskó a homlokára ütött.
„Ide,” és a tó mögé irányította a fejüket.
„Csodás erdők,” sóhajtott fel Maja.
„Nem erdők, hanem csodás őserdők,” jegyezte meg Kaskó.
„Hogy tessék?” nézett az erdő fel Maxi még egyszer.
„Ezek ugyanis, kedves Maja, igazi őserdők, amelyek még az UNESCO emlékhelyeinek listáján is szerepelnek.”
„Vagyis ez a szem már egymillió éve itt van?” mondta Maja megilletődve, és a lába elé nézett, hogy nem lépett-e rá véletlenül egy dínófogra.
„Nos, inkább olyan 200 éve,” mosolygott Kaskó.
„Csak annyi?” legyintett csalódottan Maja és máris megértette, hogy amin áll, az nem dínófog, hanem egy kavics.
„Nézz fel arra a dombra,” mutatott Kaskó a tó fölé.
„Hmm… szép fák és…?”
„És hat különféle folyó és patak forrása.”
„Még mindig nem értjük,” csóválták a gyerekek a fejüket egyszerre és keresték a forrásokat.
„Valaha, talán 150 évvel ezelőtt az emberek úgy gondolták, épülhetne itt egy fal és így felfognák a hat forrásból érkező vizet.”
„Aha! És így jött létre a tengerszem,” kapcsolt elsőként Maja.
„Amely 25 méter mély.”
„Nahát,” lépett vissza egyet Maxi a tó szélétől.
„És amikor megnyitották…” kezdte Kaskó.
„Te itt voltál?”
„Naná, hogy itt voltam,” álmodozott Kaskó.
„Ez igen!,” mondta Maja irigykedve.
„Mindenki ámult, milyen tiszta itt a víz,” mutatott rá Kaskó a víz felszínére.
„Kéklő víz,” jutott eszébe Majának egy vers a tengerről.
„Mint a tengernél,” Maxi egy pillanatra lehunyta a szemét és sós illatot érzett.
„És így néz ki a….”kezdte mondani Kaskó.
„Vonat,” mondta meglepetten Maxi.
„Tengerszem, nem vonat,” Kaskó nem értette, miről beszél Maxi.
„Nem hallottad?” forgolódott Maxi és Maja.
„De, vonat, és az nagyon jó lenne a barátaidnak, ugye?” mosolygott Maja.
„Hát persze! És majd idecsődítek néhány építészt, hogy építsenek ide láthatatlan vágányokat,” folytatta Kaskó a viccelődést.
„Azt nem kell,” vetette oda Maxi.
„Maxi, én nem tudom, te hányadikba jársz, de már az ovisok is tudják, hogy a vonatok síneken járnak,” folytatta Kaskó a magyarázatot és úgy nézett Maxira, mintha a fiú lázas lenne.
„És vannak olyanok is, amelyek nem...”hajtotta Maxi a magáét.
„No azt szeretném én látni, melyik vonatnak nincs szüksége vágányra.”
„Akkor fordulj meg,” mutatott Maxi az ösvényre, amely a tengerszem felé vezetett.
Kaskó megfordult, és mögötte éppen elindult egy turistavonat, olyan, amilyen a nagyvárosokban jár, most pedig a Tengerszemnél is megjelent.
„És ez mi?” Kaskónak majd´ kiesett a szeme, egyenesen bele a Tengerszembe.
„Turistavonat,” mondta Maja szárazon.
„Veterán Expressz,” folytatta Maxi.
„Te tudod, hogy hívják?” Kaskó akkorára tátotta a száját, hogy majdnem belekortyolt Ókeanosz isten szemébe.
„Oda van írva,” nevetett Maxi.
„Azt hiszem, eldőlt,” kacsintott Maja a barátaira.
„De még mennyire,” mondta Kaskó és folytatta: „Fussunk, hogy le ne maradjunk róla!”
Maxi és Maja futni kezdtek az Expressz felé, ami egy csodaszép kirándulóvonat volt, indulásra készen. Kaskó teleszívta magát levegővel és nagyot fújt, miközben saját képmását bámulta a Tengerszem vizének felszínén. A vízbe fújt, és egy jókora vízsugár pont a vonatra fröccsent.
A vonatot vezető bácsi odafordult:
„Mi volt ez?” megállította a vonatot és hitetlenkedve nézete a lecsapódó hullámot.
„Nem tetszett látni?” kiabáltak lihegve Maxi és Maja.
„Nem, én már éppen menni készültem” törölgette a sofőr bácsi a szemét.
„Úgy nézett ki, mint a lochnessi szörny és egy óriási hullámot csinált,” találgattak a gyerekek.
„Ugyan, ti szörnyecskék,” nevetett a bácsi és beindította a vonatot, „ez biztosan egy harcsa volt.”
„Úgy tetszik gondolni?”
„Habár…jókora példánynak kellett lenni, hogy ennyi vizet idelökjön….”
„És a vonat merre megy?” kérdezte Maja, hogy elterelje a figyelmet Kaskó hullámairól.
„Vajon hova, hát Michiganbe.”
„Amerikába?!” sikított fel egyszerre Maxi és Kaskó.
„Errefelé így hívjuk Nagymihályt, ti amerikások!” nevetett a sofőr bácsi és a vonat el is indult.
„Nagyon kellemes így utazni,” mondta Maja és kibontotta a haját.
„Pompás,” jegyezte meg Maxi is és levette a sapkáját.
A sofőr bácsi útközben a Vihorláti hegyekről mesélt, amerre az útjuk vezetett, a gyerekek megtudták, milyen ritka állat-és növényfajok élnek ott, melyek a jellemző halfajok Szlovákiában, hogyan maradtak fenn az őserdők, hol találhatnak túzokot, harkályt vagy sast.
„Nyavalyás féreg!” hangzott valahonnan.
„Tessék?” állt meg a sofőr bácsi.
„Nyavalyás féreg!” hangzott ismét.
„Szóval én mesélek nektek, ti meg cserébe csúfolódtok velem? Ezt igazán nem érdemeltem meg!”
„Ül! Ül…” folytatta az ismeretlen hang.
„Micsoda?” ekkor már a sofőr bácsi igazán felháborodott.
„Nézzetek a tetőre,” súgta oda gyorsan Kaskó a megdöbbent Maxinak és Majának, akik meg sem bírtak szólalni.
A bácsi megállt és Maxi a tetőre pillantott.
„Hát ez meg mi?” Maxi nem értette.
„Szóval bújócskázni akarsz…”, dörmögött a sofőr bácsi és ő is a tetőre nézett.
„Nahát, egy tollas haverom!” és a bácsi végre felnevetett, nem kiabált.
A tetőn egy nagy papagáj gubbasztott, de akkora, amekkorát Maxi és Maja még sosem láttak.
„Tetszett mondani, hogy őserdők vannak itt és benne állatok és madarak, de papagájokról nem volt szó!” csodálkoztak a gyerekek.
„Mert ez a papagáj nem is az őserdőből jött,” mosolyogott a bácsi és a kezére vette a madarat.
„Hanem honnan?” csodálkozott Maja.
„Egy farmról, itt a közelben,” és a bácsi egy zajoktól hangos hely felé mutatott.
„Itt papagájokat tartanak a farmon?”
„Ezen a hajagosi Klokocsina farmon még lámát, szamarat és háziálatokat is láthatsz, sőt, egy Madárház is van ott, „magyarázta a bácsi.
„Madárház?” nyitotta ki a szemét és a száját is Kaskó, aki még sose hallott ilyet.
„A Madárház a farm része, ahol egzotikus madarakat tenyésztenek – ilyen nagy arákat is. Úgy tűnik, az egyikük most éppen szökésben van.”
A sofőr bácsi Maxi karjára ültette a madarat. A kisfiú először meg volt szeppenve, de amikor a papagáj énekelni kezdett, már ős is vele dalolt, és Maja is csatlakozott hozzájuk.
Ara Ara Ara
dalol Haravara
Ara Ara Ara
mindenki madara
Ara Ara Ara
vonat is jár arra
Ara Ara Ara
jobbra megy meg balra
A vonat mozgásba lendült és megérkeztek a farmra, ahol sokféle állat várta őket, és gyerekek is, akik azt is megtanulhatják, hogyan kell az állatokról gondoskodni. Természetesen lovak is voltak, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is. Az egyik épületből fura rikácsolás hangzott és ebből rögtön megértették, hogy ott laknak a papagáj-haverjuk barátai, ők is vele énekeltek.
Maja, Maxi és a papagáj belépett a Madárházba és szinte földbe gyökerezett a lábuk. A ház valóban tele volt papagájokkal, nagyokkal és kicsikkel, és más egzotikus madarakkal.
„Már tudom is, hogy a vendégeink számára milyen programot szervezek a kiránduláson,” dörzsölte össze Kaskó a tenyerét.
„Arra célzol, hogy a papagájokkal fognak énekelni?” nevetett Maxi.
„Egy papagáj-karaoke,” csillant fel Kaskó szeme.
„Egy papagáj-karaoke – szuper!” ismételte Kaskót Maja.
„A Klokocsinában már megéltünk mindenfélét – volt itt koncert, színház, sőt szülinapi zsúr is. De papagáj-karaoke, az még nem volt,” hangzott fel egy férfihang mögöttük.
A gondnok bácsi jött feléjük, aki a madarakról gondoskodott. Megmutatta nekik az összes madarat, Maja és Maxi igazán jókat játszottak, és amikor újra énekelni akartak, ezt hallották:
„Indulás!”
A sofőr bácsi ivott egy csésze kávét, hogy magához térjen a papagáj-sokkból és folytatták útjukat Nagymihály felé.
„Kaskó, te már megint elgondolkoztál?” lökte meg Maja.
„Bizony.”
„De min?” csodálkozott Maxi.
Kaskó a sistergő kisvonat tetejére repült:
„Hiszen megtaláltuk a vonatot és programot is a szellem-barátaid számára.”
„Az igaz, de lehet, hogy többen lesznek. Mi lesz, ha nem férünk bele mindannyian a kisvonatba?”
„Akkor majd autóval mennek,” hozta Maxi a megoldást.
„Tudjátok, milyen autóval járnak a szellemek?” repült vissza Kaskó a barátaihoz.
„Nem tudjuk.”
„Olyanokkal, mint fiatal korukban,” sóhajtott fel Kaskó és visszagondolt az autójára.
„Vagyis?” Maja nem értette.
„Régi autókkal,” magyarázta Maxi a testvérének.
„Olyanokkal, amelyek ma már nem járnak az utakon,” tette hozzá Kaskó.
„Aha,” bólogatott Maja, mintha értené.
„De vannak olyan régi autók is, amelyekre úgy vigyáznak, hogy még százéves korukban is működnek,” töprengett Kaskó.
„Ugyan már”, kételkedett Maxi.
„De még mennyire, hogy igen!”
„Veteránok.” szólalt meg a sofőr bácsi.
„Ő hall minket?” ijedt meg Kaskó.
„Honnan veszed ezt, hogy hall minket?” kérdezte Maxi.
„Mert ezeket az autókat valóban veteránoknak hívják!”
„Látjátok? Ott a veteránok múzeuma. És ott a kastélyunk, ahol egy múzeum van,” mutatta a bácsi.
„Ezek szerint mégsem hallotta….fuh”, fújta ki magát Kaskó.
„De mit mondott?”
„Találtok ott autókat, amelyek 100 évnél is öregebbek. Vagy 150 évesek,” folytatta a sofőr bácsi.
„Több mint száz évesek?” kiáltott fel boldogan Maxi és utána Kaskó is:
„Megállhatnánk ennél a múzeumnál?”
„Hát persze, hogy meg.”
A kisvonat megállt a Veteránok Múzeuma előtt. Maja és Maxi köszönetet mondtak a bácsinak és Maja megajándékozta egyik rajzával.
„Ezt látnotok kell!” Kaskó ki-be repült a falakon.
„Te már voltál bent?”
„Nem bírtam ki!” Kaskó lelkesen kiáltozott. „Ezt tényleg látnotok kell!”
A gyerekek beléptek az épületbe, ahol egy nagy csarnok várta őket, csodaszép régi autókkal.
„Ilyen autót csak egy régi filmben láttam!”
„Ilyet pedig már csak a rajzfilmekben.” Maja se tudott betelni a látvánnyal.
„És pontosan ilyen autókon jártak a szellem-barátaink!” kiáltotta Kaskó, és belerepült egy régimentőkocsiba, ami egy zsömlére hasonlított.
„Azt hiszem, ha bemutatom a szellemeknek az idei turisztikai tervet, mindenki nagyon elégedett lesz,” mondta Kaskó, és lefeküdt aludni egy nagy autóba, amely mintha egy olasz maffiafilmből került volna elő.
„És most mi lesz,”
„Semmi, mi felülünk a vonatra, Kaskó pedig holnap utánunk repül.”
„Talán nem kellene felébresztenünk,” egyeztek meg a gyerekek.
„Talán nem.”
A gyerekek Nagymihályban felszálltak a vonatra és mire hazaértek, már a következő kirándulást tervezték – és a tengerhez se kell menniük, hiszen van itt Tengerszem, Nagymihály és..
„Araaaaaa!”
Haravara csodálatos – és minden, de minden megtalálható benne!
