Maxi és Maja az ablaknál álltak és álmodozva néztek a távolba. Odakint nagy pelyhekben hullt a hó és a fagy virágokat rajzolt az abaküvegre.
„Csodaszép,“ suttogta Maja.
„Bizony az, “ bólogatott Maxi.
„A tél olyan szép!“
„De tudod, mi a télben a legrosszabb?“ lehelt rá Maxi az üvegre.
„Hogy hideg van,“ Maja szívecskét rajzolt a homályos üvegre.
„Szerinted az a legrosszabb télen, hogy hideg van?“, mosolygott Maxi és megtoldotta Maja rajzát egy nyíllal meg egy könnycseppel.
„Akkor az, hogy nálunk nincs akkora hó, mint a képeken,“ és most Maja lehelt az üvegre.
„Még az sem a legrosszabb,“ mondta Maxi és tovább firkált az üvegre.
„Nem?“
„Nem, mert azért vannak még olyan helyek, ahol igazi tél van,“ és a firkáiból egyszerre egy hóvihar rajzolódott ki.
„Igaz,“ merült el Maja a gondolataiban és máris álmodozni kezdett.
„De...“ szólalt meg Maxi.
„Tudom már, az is rossz, hogy Kaskót nem látjuk minden nap,“ állt elő Maja az új válasszal.
„Tudtad, hogy a szellemek világában is havat kell lapátolni? “ Max még szánkót is rajzolt az ablakra.
„Mondta ugyan, de én nem hiszem, mert …“
„Mit nem hiszel?“ hangzott az ablak felől és a rá rajzolt szánkó mögül Kaskó bukkant elő. Maja gyorsan kinyitotta az ablakot, majd be is csukta.
„El sem tudom képzelni, hogy a szellemek világában hó is van,“ fejezte be Maja.
„De én nem arról a világról meséltem.“
„Akkor hová jársz havat lapátolni?“
„Segítünk azoknak az apró lényeknek, akiket az emberek nem értenek meg,“ mondta bölcselkedve Kaskó.
„Vagyis?“ nézett Maja Kaskóra kissé bizalmatlanul.
„Vagyis az állatoknak, “ mondta Kaskó és egy mókust is rajzolt az ablakra.
„Á, szóval róluk van szó,“ sóhajtott Maja.
„Mi az, miről beszélsz?“ Kaskó nem értette.
„Ez a legszomorúbb télen.“
„Az állatok, “ Maja elgondolkodott.
„És nemcsak az, hogy télen nem láthatjuk az állatokat az állatkertben, hanem az is, hogy egyes várak és kastélyok be vannak zárva...“ magyarázta Maxi és Maja egy pillanatra elgondolkodott.
„Tulajdonképpen mit csinálnak az állatok az állatkertben télen, ha zárva van?“
„Ugyanazt, amit akkor, ha nyitva van, de épp nem járnak ott a látogatók,” Kaskó nem értette, mire gondol Maja.
„De vannak olyan állatok is, ugye, akik szeretik az embereket?“
„Hát persze, nem is kevesen, hiszen az állatkertben is többnyire olyan állatok laknak, akiket a természetben veszély fenyegetett.“
„Értem, és ők mit csinálnak vajon?“ Maja nem hagyta abba a faggatózást.
„Álmodoznak, “ mondta Kaskó titokzatosan.
„Hogy mit csinálnak?“ szállt be a beszélgetésbe Maxi is, mert ez nem fért a fejébe.
„Álmodoznak, “ ismételte Kaskó.
„Mármint hogy átalusszák az egész napot?“ Maja hitte is, nem is, és közben számba vette azokat az állatokat, akik téli álmot alszanak.
„Nem álmodnak, azt mondtam: álmodoznak! Szuper dolgokról és amióta megtudták, hogy az emberek azért sem járnak télen az állatkertbe, mert karácsony van, még többet álmodoznak,“ próbálta elmagyarázni Kaskó.
„És miről álmodoznak?“ kérdezte egyszerre Maxi és Maja.
„Minden állat másról.“
„És valóra válnak az álmaik?“
„Éppen azért járunk hozzájuk,“ kacsintott Kaskó.
„Kaskóóóó,“ kezdett könyörögni Maja.
„Igen?“ figyelt fel Kaskó.
„Menjünk és segítsünk az állatoknak, váltsuk valóra az álmaikat,“ kérte Maja.
„Hmmm, ez nem rossz ötlet,“ fontolgatta Kaskó.
„Hiszen az állatkert itt van közel, egy kassai dombtetőn,“ csatlakozott Maxi is a győzködéshez.
„Jó, de mit szólnátok hozzá, ha most egy másik állatkertbe mennénk?“ kérdezte Kaskó egy huncut mosollyal.
„Haravarában másik állatkert is van?“ kételkedett Maxi.
„Hát persze, csomagoljatok és öltözzetek melegen,“ mondta nekik Kaskó.
Nem telt sok időbe, és már a vonatállomáson voltak, ahol egy Iglóra tartó vonatra szálltak fel. Iglón elsétáltak a két toronyórás torony mellett, amely olyan magas, hogy az ember nyaka majdnem kitörik, ha felfelé bámul.
„Ha nyáron jönnétek el ide, akkor találkozhatnátok sok-sok történelmi személyiséggel.“
„Szellemekkel?“ ragyogott fel a gyerekek szeme.
„Nem, élő szobrokkal,“ mosolygott Kaskó.
„Az meg mi fán terem?“
„Itt tartják az élő szobrok fesztiválját.“
És amíg Kaskó arról mesélt, mi minden van Iglón – például a LaborARTórium, ahol tanulmányozhatják a természet működését, és egy nagyszerű színház – már meg is érkeztek az állatkert kapuja elé.
„Hogy fogunk bejutni?“ bámult Maxi és Maja a zárt kapura.
„Nem véletlenül vagyok Haravara Birodalom szelleme és ti nem véletlenül vagytok a barátaim,“ mondta Kaskó a mellét veregetve.
„Szóval hogyan?“
„Hát így.“
Kaskó egy üvegcsét húzott elő a köpenye alól.
„Ez meg mi?“
„Zsugorító nyújtófű.“
„Hogy mi?“ kiáltottak fel egyszerre a testvérek.
„Ez egy olyan növény, amelyet titkos helyen kell őriznünk.“
„Miért?“ kérdezték a gyerekek most már suttogva.
„Mert ha elfogyasztja valaki, olyan apró lesz, hogy bármilyen rácson átfér.“
„Vagy úgy.“
„El tudjátok képzelni, mi lenne, ha erről minden kalóz és betyár tudott volna, akár régen, akár most?“ szegezte nekik a kérdést Kaskó, olyan tekintettel, hogy abból máris tudták, hogy erről senki sem tudhat.
„Még gondolni sem merek rá,“ suttogta Maja és visszagondolt a sok-sok kalózos és betyáros történetre, amit olvasott.
Maxi és Maja megitták a főzetet és nagyon furán érezték magukat. Olyan aprók és vékonyak voltak, mint egy vonal a füzetben, ám így könnyedén átfértek a rácsok között és máris az állatkertben voltak. Még szerencse, hogy a zsugorító nyújtófű hatása csak öt percig tart.
„Szóval, milyen állatokat választunk?“ nézelődött Kaskó az állatkertben.
„És milyen állatok vannak itt az iglói állatkertben?“
„Például kenguru, láma, orángután, teve, flamingó, emu és természetesen oroszlán és párduc is.“
„Nahát, és ez lenne Haravara legkisebb állatkertje?“ kerekedett el Maxi és Maja szeme.
„Ühüm.“
„Pedig jó sok állat lakik itt,“ gondolták a gyerekek és elkezdtek nézelődni, hogy melyik állatnak váltanák valóra legszívesebben az álmait.
„Nos, merre?“ dörzsölte egymáshoz a két tenyerét Kaskó türelmetlenül.
„És mi lenne, ha minden olyan állatnak segítenénk, aki nem ismeri a telet és alkalmazkodnia kellett a hideghez?“ javasolta Maja.
„Ahogy akarjátok,“ hajolt meg Kaskó régimódi eleganciával és elrepült.
„De honnan fogjuk tudni, mire vágynak?“ torpant meg Maxi.
„Ti talán nem tudjátok, de a legtöbb állat beszél emberi nyelven.“
„Hogy miiiiiii?“ Maja és Maxi majdnem belezuhantak a hóba.
„Amikor itt a sok gyerek és felnőtt, akkor nem árulják el, mert akkor folyton csak kérdezgetnék őket, még nagyobb lenne a zsivaj...“ magyarázta Kaskó.
„Vagyis értenek is bennünket?“ a gyerekek szinte megnémultak a döbbenettől.
„Természetesen.“
„Hát ezt látni akarom!“ jelentette ki Maxi kételkedve.
„Menjetek fel oda, az amfiteátrumba,“ mutatott Kaskó a dombtetőre.
„Itt még amfiteátrum is van?“ Maja újra csodálkozott, és már el is képzelte, milyen előadásokat nézne itt meg szívesen.
„Persze hogy van, hol másutt lennének az előadások és a gyerekprogramok?“ csóválta a fejét Kaskó.
Maxi és Maja tehát elrejtőztek az amfiteátrum legtetején, és onnan nézegették az állatokat. Amint Kaskó is megjelent, elkezdődött a dolog. Az állatok vidáman csevegtek arról, mi történt aznap, milyen élményeket szereztek. A kenguru például arról számolt be, hogy amikor az erszényében szénát vitt a tevéknek, tüsszögni kezdett és mind elhullatta a szénát.
„Azt hiszem, én is allergiás vagyok,“ sóhajtott a teve.
„Az semmi, de én a téli álmomhoz akartam készülődni,“ kezdte a medve.
„És miért nem alszol még?“ kérdezte Kaskó, mert akkor kapcsolt, hogy a medvék ilyenkor már a téli álmukat alusszák.
„Valaki megette a mézemet,“ brummogott a mackó mérgesen. „És mint azt jól tudjátok, üres hassal a medve nem tud elaludni.“
„Az semmi,“ kopogott a daru a csőrével. „Én sétálni indultam és nem vettem észre, hogy jeges az út. Akkora terpeszbe csúsztam szét, hogy három órába tellett, míg újra felálltam.“
„Ez nagyszerű. Egyébként ugye tudjátok, hogy miért vagyok itt?“
„Mert közeleg a karácsony,“ ragyogott fel az állatok szeme.
„Úgy, úgy. Milyen álmotokat válthatnám valóra?“ Kaskó lehuppant az egy ik kőfalra.
„Kaskó,“ bőgött fel valahonnan az oroszlán, „minden állat nevében mondhatom, hogy a legnagyobb álmunk az, hogy táncolhassunk az állatok bálján.“
„Valóban?“ Kaskó alig hitt a saját fülének.
„Ez az!“ kiáltott fel Maja akaratlanula rejtekhelyen, amikor elképzelte, milyen szép lehet az állatok bálja.
„Emberek,“ szisszent fel a kígyó a terráriumban.
„És hallottak minket,“ szörnyülködött a daru.
„Ne féljetek, ők a barátaim,“ nyugtatta meg az állatokat Kaskó.
„A barátaid?“ néztek Maxi és Maja felé az állatok.
„Gyertek csak elő, ti rejtőzködő mesterek!“
„Bocsánat, de nekem nagyon tetszik az állatok báljának ötlete és egyszer már szerveztünk is ilyet,“ Maja már akkor elkezdett beszélni, amikor még csak lassan másztak elő Maxival a rejtekhelyükről.
„Mi lenne, ha találnánk hozzá egy megfelelő helyszínt?“ csillant fel Kaskó szeme.
„De hogy jutunk ki innen?“ kérdezte a brummogó medve, amíg a többi állat az új jövevényeket fürkészte.
„Ez jó kérdés,“ gondolkodott Kaskó.
„A zsugorítófű,“ súgta oda maxi Kaskónak.
Kaskó elővett a zsebéből még néhány levél zsugorítófüvet és szétosztotta az állatok között. Ezután mind átsiklottak a rácsok között. El sem hiszitek, mennyire különös látvány nyújtott a lapos medve, a vékony párduc és a nyúlánk miniteve!
„És hová megyünk?“ kérdezte a kíváncsi teve.
„Az egyetlen olyan helyre, ami olyan, mint egy kastély és ahol az állatok is táncolhatnak,“ mosolygott Kaskó, miközben figyelmesen végignézte, hogyan nyerik vissza az állatok az eredeti méreteiket.
„És az hol van?“ kíváncsiskodott Maja és Maxi.
„A Kastélydombon,“ csicseregte csak úgy a szélbe Kaskó és előrerepült, hogy mutassa az utat.
Egy rövid sétát követően, a piros jelzés mentén, egy rétre értek, ahol állt ugyan egy csodaszép kápolna és valami obeliszk, de kastélynak semmi nyoma nem volt.
„Kaskó, dehát itt nincs semmiféle kastély,“ súgta Maja, hogy az állatok ne hallják meg.
„Éppen rajta álltok.“
„Hol?“ kapták fel a fejüket az állatok is.
„Alattunk van a Kastélydomb,“ mosolygott Kaskó.
„Akkor jól átvertél bennünket,“ szuszogtak morgolódva az állatok, az oroszlán még a karmát is előhúzta.
„Dehogy vertem. Ezen a helyen valaha egy kastély állt, ahol a legszebb bálokat rendezték, szebbet sehol sem láttam, pedig még Bécset is megjártam, Trudi nénikémmel.“
„És ez a kápolna?“ mutatott rá Maxi a kis épületre, amely mintha egy meséből bukkant volna elő.
„Ez a kápolna és az obeliszk maradt meg a régi idők fényéből.“
„Lessetek be a hótakaró alá,“ mutatott a medve a tappancsaira.
Mindenki a sorba rakott kövekre nézett.
„Ez a kastély körvonala,“ mutatta Kaskó. „A kápolna neve pedig Ezeréves.“
„Már olyan régi?“ fordította el a fejét elismerően a bagoly, aki szintén a népes csapat tagja volt.
„Nem, de már ezer éve is állt itt egy kápolna, ezt annak a helyére építették.“
„Igazán csodaszép,“ Maja lelkét mindig megmelengette az ilyen látvány.
„És az obeliszk?“ kérdezte a teve, mert eszébe jutott, hogy Egyiptomban is vannak hasonlók, ahonnan származik.
„Az a kastély része volt és képzeljétek el, hogy teljesen leégett. Néhány éve újították fel, hogy mindenki el tudja képzelni, milyen szép volt valaha. Ezen a helyen állt egy kastély, vagy inkább egy olyan nyári rezidencia.“
„Nyári rezidencia?“
„Olyan pihenőhely, ahol a Csáky család nyáron a legelőkelőbb bálokat tartotta.“
„Aha,“ hümmögött Maja, és már el is képzelte.
„Úgy hívták, hogy Sans Souci,“ mondta Kaskó felvágósan és folytatni akarta a történetet.
„Kaskó?“ szólalt meg az oroszlán.
„Igen, felség?“
„Nagyon szép ez a hely.“
„Az biztos.“
„El tudom képzelni, hogy nyáron ideutaznék pihenni, szalonnát sütögetni vagy csak elmélkedni az élet értelméről...“
„De?“ vágott Kaskó a szavába.
„De mi táncolni jöttünk!“ kiáltott fel több állat egyszerre.
„Hű, bocsánat, arról egy kissé megfeledkeztem,“ ismerte be Kaskó. „A karácsonyi álmoknak teljesülniük kell.“
Belemormogott valamit a szélbe és egyszer csak ott termett két díszbe öltözött szellem, hangszerekkel. Zenélni kezdtek, az állatok pedig táncra perdültek.
Nagyon szép és mókás látvány volt.
A kenguru a kígyóval ugrándozott, az oroszlán a flamingó lábán táncolt, a teve két púpján pedig két majom ugrabugrált. És mivel a kis zenekar ismert dallamokat játszott, az állatok még rikácsoltak, füttyögtek és röfögtek is hozzá, a csacsi meg iázott.
Az állatok addig játszottak, szórakoztak, kacagtak és mulattak, ameddig csak bírtak, Maja és Maxi is csatlakozott hozzájuk. Minden állattal kifulladásig ropták a táncot, aztán pedig visszakísérték őket az állatkertbe.
Amikor visszatértek, halk sírást, valami hüppögést hallottak. Megpróbálták kinyomozni, honnan jönnek az elkeseredett hangok.
„Ott, az ajtó mögött,“ szólt Maja.
„Már sejtem, mi lehet,“ súgta Kaskó.
„Mit sejtesz?“
„Ez az aquaterrium.“
„Az meg mi?“ nézett Maxi és Maja értetlenül az ajtóra.
„Az iglói állatkert egyik része, ahol a halak laknak“, magyarázta Kaskó.
„Megfeledkeztünk volna róluk?“ csaptak a homlokukra az állatok, mindenki azzal, amije volt: patával, szárnnyal, tappanccsal.
„Nem ti, hanem én,“ vallotta be Kaskó.
„És most mi legyen?“
„Még maradt egy kis időnk, kérdezzük meg őket, ők miről álmodoznak.“
A halak is, ahogy a többi állat, azonnal beszélni kezdenek, ha az utolsó ember is eltűnt a közelükből. Így hát, amikor meglátták Kaskót, rögtön sírva fakadtak, hogy már megint megfeledkezett róluk és ......
„Jó, jó, bocsánatot kérek. Megígérem, hogy teljesítem még a legőrültebb kívánságotokat is.“
„A szivárványon szeretnénk csúszkálni és szánkózni,“ mondták a halak, majd elhallgattak, mint a halak.
„Szivárványon, most?“
„Ühüm,“ mondták a halak csücsörítve.
Kaskó majdnem elájult, de aztán huncut mosoly jelent meg az arcán. Maxi és Maja már jól ismerte ezt a vigyort.
„Indulás!“ A gyerekek pontosan erre az utasításra számítottak.
„Csakhogy mi nem tudunk járni, nem tűnt fel?“ kérdezték a halak kissé sértődötten.
„De repülni tudtok, ugye?“
„Hogy mi?“ tátották el kerek szájukat az uszonyosok.
Kaskó egy varázsfüves varázspálcát mártott a vízbe, és ettől a halak uszonyai szárnyakká változtak!
Kaskó kézen fogta Maxit és Maját, és már repültek is.
„Hová repülünk?“ kérdezte meg Maja, csak úgy mellékesen.
„Hát a szivárványhoz,“ mondta Kaskó még mindig széles mosollyal.
„Az égbe?“ kérdezték türelmetlenül egyes kíváncsi halacskák.
„Itt van a közelben a Szlovák Paradicsom.“
„És ott van most szivárvány?“ kezdtek örülni a halak.
„És nem is akármilyen,“ tette hozzá Kaskó.
„Miért, milyen?“ a halak szinte repülni is elfelejtettek az ámulattól.
„Olyan, ami vizet iszik.“
„Hogy mondod?“
Kaskó csak repült, nyomában a halakkal és igencsak jól szórakozott.
Megérkeztek valami dombhoz hasonlóhoz.
„Kedves halak és kedves gyerekek, ezt itt a szivárvány,“ mondta Kaskó, mire a halak, de Maja és Maxi is, eltátották a szájukat és meg sem tudtak szólalni.
„De hiszen ez a szivárvány fából van?!“ Már sejtették, hogy Kaskó valami tréfát űz velük.
„Ez egy műalkotás,“ kopogtatta meg a szellemfiú a dombon álló, fából készült szivárványt. „Azt tudtátok, hogy akár bele is léphettek és végigsétálhattok rajta?“
„De ez nem szivárvány,“ szólaltak meg többen a halak közül.
„Mondom, hogy ez egy műalkotás, fából készült, a címe pedig: Vizet iszik a szivárvány.“
„Ejnye, Kaskó, most egy kicsit átvertél minket,“ néztek a repülő halak kérdőn Kaskóra.
„Nem vertem át senkit, hiszen ez tényleg egy szivárvány.“
„Az igaz,“ ezt a halaknak is el kellett ismerniük, bólogattak az uszonyaikat mozgatva.
„És van rajta hó?“
„Bizony van,“ nevetett most már Maja is, hogy Kaskó milyen jól feltalálta magát.
„És hoztam nektek szánkót is, meg csúszkákat.“
A halak először egy kicsit becsapva érezték magukat, de aztán a bohóchal nekiveselkedett és leereszkedett a szivárvány ívén. Ezután pedig kezdetét vette a legnagyobb mulatság, amit Maja és Maxi valaha láttak! Szivárványon szánkózó és csúszkáló halak!
„Ha majd eljöttök ide tavasszal vagy nyáron is, akkor itt a szivárvány mellett megpihenhettek és akár kilátótoronynak is használhatjátok, vagy megbújhattok alatta, ha nagyon fúj a szél,“ adott újabb ötletet Kaskó a gyerekeknek.
„Gyönyörű!“ kiáltott Maja, a szánkóba kapaszkodva.
„Ezt úgy hívják, hogy landart,“ dicsekedett Kaskó az idegen szóval.
„Tessék?“ csúszott mellé Maxi.
„Landart, vagyis tájművészet.“
Közben egyre később lett és lassan búcsúzniuk kellett.
A halak, Kaskó, Maxi és Maja hazarepültek, ki-ki a saját otthonába.
Maja szemére nem jött az álom, elővette hát a gitárját és halkan pengette még egy kicsit: írt egy dalocskát a paradicsomi szivárványról.
