Odakint a nap biztatóan kidugta fejét, és már szinte úgy tűnt, hogy szép idő lesz. Egy szép tavasznap! Csakhogy hirtelen eleredt az eső...... Maxi és Maja az ablakban kuksoltak és kifele bámultak.
„Mit kezdjünk most?“ morgott Maja az orra alatt.
„Ugyan mit?“ rándította meg Maxi a vállát.
„Hisz éppen ez az.... mit.....“ sóhajtott Maja.
„Valószínűleg semmit,“ kémlelte Maxi a hulló esőcseppeket.
„Hogyhogy semmit?!“ Maja kezdett dühbe gurulni.
„Mit tudnánk csinálni ilyen időben?“ sóhajtott Maxi még nagyobbat.
„Játszhatnánk valami benti társasjátékot,“ javasolta Maja és gondolatban számba vette, milyen játékaik vannak otthon, amikkel már régen nem játszottak.
„Igen, játszhatnánk... De a sakkból két bábu hiányzik,“ mondta Maxi és el sem mozdult az ablakból.
„Igaz, valóban, a királynő és egy gyalog.“
„A királynő és szolgája,“ próbálkozott Maxi viccesen.
„Pontosan,“ töprengett tovább Maja.
„A kártyákból is hiányoznak lapok.... “
„És..“
„És ne is folytasd,“ mondta Maxi – és mindketten elhallgattak.
Hirtelen valami csoda történt a szemük láttára – az ablakon képek és betűk jelentek meg....mintha csak az ablak egy darab papír lenne, amire egy láthatatlan kéz ír:
mit
ültök
itt
csak úgy
„Mi történik?“ kérdezte Maxi, amikor elolvasták a feliratot az ablaküvegen.
„Varázslat…“ mondta Maja csendesen és lecsúszott a földre.
„De mi csak egyetlen varázslót ismerünk.“
„Norbit?“
„Hogy kit?“ Maxi a fejében kutatott valami Norbi után.
„Hát azt a Norbit, aki az iskolában volt, olyan karikákat és kendőket húzott elő és kis híján kinyírta a nyuszit!“
„Nem.“
„Akkor kit ismerünk még?“ értetlenkedett Maja.
„Kaskóóó!“ nézett Maxi az ablak felé.
És az ablakban valóban Kaskó tűnt fel és nekik integetett. A jóbarátok máris kinyitották az ablakot.
„Mit csinálsz itt, Kaskó?“ derültek fel a gyerekek.
„Azért jöttem, hogy szóljak: néhány napig nem leszek itt.... és...“
„De miért?!“ szomorodott el máris Maxi és Maja, arra gondolva, hogy ebben a vacak időben még a barátjukat is nélkülözniük kell.
„A Szellemjátékokra megyek,“ magyarázta Kaskó.
„Hogy mire?“ Maja nem értette.
„A Szellemjátékokra,“ ismételte Kaskó lassan. „És az vajon mi?“ Maxi hasztalan kutatott a kobakjában valami után, ami legalább hasonlított a Szellemjátékokra.
„A szellemjátékokon Haravara Birodalom szellemei találkoznak és mindenféle játékot játszanak.“
„És mi is elmehetnénk?“ vette elő Maxi és Maja a legkönyörgőbb nézését.
„Attól tartok nem ...“
„Miért?“ kérdezték a gyerekek csalódottan.
„Mert egyik játékot sem ismeritek,“ mondta ki Kaskó a keserű igazságot.
„Nektek saját játékaitok vannak, amiket mi nem ismerünk?“ ettől csak még kíváncsibbak lettek.
„Természetesen!“ Kaskó nem is értette, mitől vannak úgy meglepődve.
„Vigyél el minket is! Mert szörnyen unatkozunk és unjuk azokat a játékokat is, amiket már ismerünk!“ Maja és Maxi már szinte térden állva esdekeltek.
Kaskónak olyan erősen törte a fejét, hogy majd megszakadt bele. Hogyan vihetné el barátait a Szellemjátékokra?
„Jól van... de mit fogtok ott csinálni, ha nem ismeritek a játékokat?“ mondta ki hangosan a gondolatát.
„Megtaníthatnád nekünk,“ állt elő Maja a megoldással.
Kaskó újra törni kezdte a fejét, de nagyon, majd kiadta a parancsot:
„Indulás!“
„Hová?“
„A villamosra, aztán a buszra és felmegyünk az Eprestetőre.“
„Epret fogunk szedni?“ csillant fel Maja szeme.
„Csodás!“ kiáltott fel Maxi és már csorgott a nyála.
„Ti még nem jártatok az Eprestetőn?“ kérdezte Kaskó, mert alig akarta elhinni a választ.
„Nem,“ vallották be a testvérek.
„Ez az a hely, ahová a Haravara Birodalom lakói, főleg a kassaiak, síelni járnak és...“ Kaskü nem tudta befejezni a mondatot, mert Maja a szavába vágott.
„De hiszen még nincs tél?!“
„Még nincs, de nyáron és tavasszal különféle játékokat lehet játszani az Eprestetőn.“
„Csakhogy te azt mondtad, hogy a ti játékaitok egészen másak!,“ jegyezte meg Maxi és már kezdett is csomagolni.
„De még mennyire másak! Mégis előfordul néha, hogy egy-egy szellem megfeledkezik magáról és emberekkel is játszik.“
„Hogy micsoda?“
„Ezt történt Adalbert unokatestvéremmel Az Eprestetőn játszott a játszótéren, amikor odajött hozzá két ilyesforma gyerkőc, mint ti vagytok...“ kezdte Kaskó a történetet.
„És kiderült, hogy látják őt,“ egészítette ki Majka, miközben már ő is csomagolt.
„Pontosan,” erősítette meg Kaskó.
„És mit tett Adalbert?“ kérdezte Maxi, miközben három sapkát dobott a csomagjába, mert nem tudta, hogy esni fog-e vagy szeles idő lesz.
„Úgy kellett tennie, hogy ez egy új játék és azóta mindig játsszák az Eprestetőn,“ árulta el Kaskó.
„Szóval azt a játékot, amit az Eprestetőn is játszanak, azt a szellemek is játsszák?“ kíváncsiskodott Maja.
„Úgy van,“ mosolygott Kaskó az orra alatt.
„Akkor induljunk a Szellemjátékokra!“ Max és Maja végeztek a csomagolással. A hátizsákba természetesen iránytű és hangszer is került, hiszen Kaskónál sosem lehet tudni, milyen kalandokba keverednek. Útnak indulnak.
Fel is értek az Eprestetőre.
„Erre egyáltalán nem számítottam, “ nézett körül Max meglepetten.
„Akkor mit vártál?“ kérdezte Kaskó.
„Azt hittem, egy eperföld lesz itt, egy kis játékkal.“
Max és Maja nem győzték számba venni a látványt. Az egyik helyen játszóterek, sok-sok játékkal, amott kerékpár kölcsönző, arra tovább egy medence, túrázni is lehetett ....
„Vigyááázz!“ kiáltott fel Kaskó, de már késő volt.
Maxi fején találta egy repülőtányér.
„Nincs semmi baj?“ kérdezte Maja aggódva.
„Nincs, ez csak egy repülőtányér,“ nézte a műanyag korongot Maxi.
„De gyorsan repült!“ és Maja megnézte Maxi fejét, hogy biztosan nincs-e rajta seb.
„Bizony ám,“ vakarta meg Maxi az eltalált kobakját.
„De ha a lyuk elé állsz, akkor ne is csodálkozz,“ szögezte le Kaskó.
„Miféle lyuk?“ forgolódtak a testvérek, mert lyukat sehol se láttak.
„Ez a játékunk, amit meg kell tanulnotok,“ mutatott Kaskó a játszó és dobálódzó gyerekekre.
„Frisbee?“ kérdezte egyszerre a két testvér.
„Dehogy, nem a frisbee...“
„Akkor mi ez?“ mutatott Maja és Maxi a repülőtányérra.
„Discgolf,“ jelentette ki Kaskó komoly képpel.
„Én tudom, én tudom!“ sikított Maja. Rákacsintott Maxira, aki elkezdett beatboxozni, elővette a dobverőket, hogy tartsa a ritmust, Kaja pedig táncolni kezdett.
„Hát ti meg mit műveltek?“ Kaskó nem értette.
„Diszkózunk és várjuk a golfütőket,“ énekelte Maja és Maxi, miközben riszálták a csípőjüket.
„De hiszen a discgolf nem diszkó-golf! “
„Akkor mi?“ És Maja még mindig nem hagyta abba a táncot.
„Ez egy olyan játék, ahol a repülőtányért eldobod egy ...“
„Vigyázz!“ Maxi lerántotta Maját. Mindketten odafordultak és mögöttük egy fura labdagyűjtő kosár volt, vékony láncokból, amely egy rúdon lógott, benne pedig egy repülőtányér ringatózott. És már rohant is feléjük egy fiú.
„Bocsi, nem vettelek észre benneteket,“ magyarázkodott.
„Mit csinálsz?“ kérdezte Maja és körülnézett, nem repül-e valami a feje felé.
„Ez a discgolf, azt játszom“ válaszolta a fiú.
„Aha,“ Maja és Maxi összenézett.
„Akartok játszani?“ szólt Benji, mert így hívták a fiút.
„Hát persze!“ mondta Maja lelkesen és Maxi is csatlakozott.
Három órán át próbáltak a repülőtányérokkal betalálni a különféle kosarakba, vagyis a lyukakba, egy levegőben lévő golfpályán, és mikor már elfáradt a karjuk, biciklit kölcsönöztek, vagy csak úgy gyönyörködtek az őket körülvevő természetben.
„Jól ment a játék,“ súgta nekik Kaskó, amikor éppen lepihentek.
„Köszönjük.“
„Akkor hát ideje továbbállni,“ hívta őket Kaskó titokzatosan.
„Egészen megfeledkeztünk a Szellemjátékokról,“ Maxinak és Majának csak most jutott eszébe, miért is jöttek ide.
„Szóval megyünk játszani a szellemekkel?“ kiáltottak fel lelkesen és szedelőzködni kezdtek.
„Még nem.“
„Miért?“
„Még meg kell néznetek a kedvenc játszóterünket.“
„Egy újabbat?“ csillant fel a két gyerkőc szeme.
„Mhm,“ kacsintott Kaskó.
„Nahát,“ a gyerekek nem értették, hogy lehet ennyi játszótere a szellemeknek.
„Gyertek már!“ sürgette őket Kaskó.
Elköszöntek Benjitől, dobtak még egy utolsót a repülőtányérra és elindultak a dombról lefelé. Talán két órácskát sétáltak a szép erdei ösvényeken, amikor felettük óriási füstfelhő jelent meg és fura hangok hangzottak.
„Ez egy sáááárkány!“ kiáltott fel Maja.
„Dehogy, a sárkányoknak Haravarában még 650 évig aludniuk kell.“
„Hogy mondod?“
„Haravara Birodalomban több sárkány is él.“
„Még az hiányzik!“ Maja és Maxi majdnem elájultak.
„És hol vannak?“ néztek körbe a gyerekek.
„Alszanak és ez így is marad még 650 évig.“
„Miért?“
„Mert a sárkányok téli álma ezer évig tart.“
„És nem tudnánk őket meglesni?“ próbálkoztak közelebb kerülni a sárkányokhoz a kis kalandorok.
„Még véletlenül sem,“ mondta Kaskó határozottan.
„Akkor meg mi ez a szörnyű zaj és füst?“
„Ez a Katka.“
„Ő a barátnőd?“
„Az a mi játszóterünk.“
„Biztos valami Kata nevű óriás,“ súgta Maxi Maja fülébe, „aki elfáradt és most fújtat meg liheg.“
„Vagy óriás üstben főzi a levest.“
Amikor kiértek az erdőből, egy nagyon szép kis állomáson találták magukat, ahol sok gyerek és szülő állt, előttünk pedig egy gyönyörű, régi vonat.
„Ezzel megyünk ahhoz a játszótérhez?“ kérdezték.
„Ezt vonatot hívják Katkának és ez a mi játszóterünk,“ világosította fel a meglepett gyerekeket Kaskó.
„Vonat? A két testvér nem értette.“
„Ez a vonat már 1955 óra itt van.“
„Szóval elég régen,“ tette hozzá Kaskó.
És Fifó barátom éppen akkor a legjobb helyen volt.
„Vagyis?“
„Felfedezte ezt a kisvonatot, amit akkor építettek a gyerekeknek.“
„A gyerekeknek?“
„Ez egy gyerekvasút – az egyetlen Haravara Birodalomban, de még a messzi távolban is.“
„Hmmmm,“ hümmögtek elismerően a gyerekek és észrevették, hogy itt valóban minden a gyerekek számára készült.
„Amikor épült, ez az én Fifó barátom teljesen beleszeretett Katkába,“ folytatta Kaskó.
„Egy vonatba?“
„Repkedett benne, elbújt és leginkább azt élvezte, hogy ez egy gőzmozdony.“
„Vagyis kiereszti a gőzt, “ a gyerekek most értették meg, mi volt az a füstfelhő a fák felett, amit sárkánynak hittek.
„És mi, szellemek, egy dolgot igazán jól tudunk.“
„Mit?“
„Nézzetek ide!“ Kaskó a mozdony fölé repült, ráült a kéményre és amikor Katka kifújta a füstöt, Kaskó jó magasra suhant és egy füstfelhőn himbálódzott.
„Kaskóóóó!“ kiáltoztak a gyerekek kacagva.
„Nos, tetszett a mutatvány?“
„Igen, de azért mi nem fogjuk ezt csinálni, ugye?“ kérdezte Maja kicsi ijedten.
„Nem, ti csak felültök a vonatra és látni fogjátok a tájat, az egész környéket.“
„Hogyhogy?“ a gyerekek nem értették.
„Mert Fifó annakidején ijesztgette azokat, akik a vasutat építették, és bár nem tudom miért, de az emberek félnek a szellemektől, ezért nem építettek ablakokat a vonatra.“
„Hogy tudjatok ki-be repülni rajta.“
„Pontosan! Vonatos játék, nyitott ablakokkal, az már igen!“
„Már értjük,“ és a gyerekek igazán jól el tudták képzelni, hogy itt repkednek a szellemek és fogócskáznak, vagyis röpfogócskáznak.
A vonat elé beállt egy ifjú forgalmi szolgálattevő, mert a gyermekvasúton a forgalomirányítók, az ellenőrök és a kalauzok is mind gyerekek. Belefújt a sípjába és felemelte a zöld színű táblát, mire a vonat mozgásba lendült. Élvezetes 20 percet utaztak a fák között, néha még egy erdei állatot is láttak, és ara gondoltak, milyen jó lesz itt játszani a szellembarátaikkal. A kisvonat egy újabb játszótérnél állt meg.
„Figyelj csak, Kaskó...“
„Igen?“ kérdezte Kaskó és közben azt rajzolta, hogy melyik szellem milyen pályán fog repülni.
„Ez a játszóterek völgye?“
„Ez itt az Alpinka.“
„Ennyit aludtunk volna?“
„Miért kérdezed?“
„Máris az Alpokba jutottunk?“
„Nem az Alpokba, csak az Alpinkára. “
„De mi az?“
„Ez az a hely, ahová a kassaiak már régóta kirándulnak és nyaralókat is építettek itt, alpesi stílusban.“
„Aha, szóval ezért Alpinka,“ értették meg Max és Maja.
„Ezért,“ bólintott rá Kaskó, miközben ellenőrizze a homokot a homokozóban és a csúszdák csúszófelületét.
„Itt is van egy vonat, csak ez nem fújja a füstöt.“
„Ez nem vonat, hanem hajtány,“ magyarázta Kaskó és máris leellenőrizte, hogy úgy működik-e, ahogy kell.
„Hajtány?“
„Ülj fel.“
Maja és Maxi felültek a fura vonatra. „És most hajtsátok, tapossátok a pedálokat,“ adta a tanácsot Kaskó.
„Mint a biciklin?“
„Majdnem úgy.“
Ráléptek hát a pedálokra és a hajtány megmozdult és valóban úgy haladt, mint a vonat a vágányokon.
„Ez nagyszerű móka,“ kiabáltak a gyerekek, de hirtelen elhallgattak.
„Ez meg mi volt?“
„Indián dobok. Tam-tam.“
„Indiánok?“
„A haravarai emberek az Alpinkára nemcsak pihenni járnak, hanem játszani is, mert itt vannak indián sátrak is, ahol igazi indiánnak érezheti magát a városlakó.”
„Pompás! Menjünk oda.“
„Egy pillanat, oda majd később megyünk, most arra fogunk menni.“
A gyerekek a sátor mögé néztek, ahol egy óriási játszótér volt, teli csúszdákkal, mászókákkal és a fákon kötelekkel.
„Ez micsoda?“ a gyerekek nem értették.
„Tarzánia.“
„Hogy mondod?“
„Kötélpálya,“ mutatott Kaskó a fiúkra, akik a fák között, a magasban másztak egyik kötélhídról a másikra.
„Ez is a ti játékotok?“
„Itt csak próbáljátok ki, hogy nem féltek-e a magasban.“
„Mert?“
„Mert a szellemekkel általában úgy játszunk, hogy repülünk. Szóval, gyerünk.“
A két gyerek elindult a kötélpályák felé, de természetesen közben megálltak a mászókáknál, a homokozóban, ettek egy fagyit, ittak teát és még egy órán át csak hintáztak a fákat összekötő köteleken.
„Ne féljetek, nem esik bajotok, alattatok háló feszül. Csak próbáljátok ki, féltek-e még a magasban.“
Maja és Maxi igazi Tarzan módjára másztak.
„Készen állunk, Kaskó!“
„Akkor gyertek, most visszabuszozunk Kassára.“
„Ott vannak a szellemjátékok?“
„Nem, a játékok természetesen az Alpinkán és az Eprestetőn vannak.“
„Akkor minek megyünk Kassára?“
„Hogy tudjatok repülni!“
Maxi és Maja egymásra nézte, nem értették, Kaskó miről beszél, de biztosak voltak benne, hogy egy újabb kaland elé néznek.
Egy kis idő múlva már a városban voltak, egy kapu előtt, amely mögött óriási üvegházak látszottak.
„Ez meg mi lehet?“ Maja nem értette.
„Ez, kérem szépen, a botanikus kert.“
„Idáig érzem a virágillatot.“
„Ez nem egy szokásos botanikus kert.“
„Mivelhogy nem szokásos?“
„Így van, nem szokásos,“ folytatta Kaskó a magyarázatot, „mégpedig azért, mert ez a kert a tudósoké és a diákoké..“
„És ők beengednek minket ide?“ vágott a szavába Maja.
„A kert a tudósoké és az egyetemi hallgatóké, de nagyon sok rendezvényt tartanak itt a gyerekeknek és a családoknak.“
„Például?“
„Koncerteket és kiállításokat, és azt is meg lehet nézni, amikor színes pillangók bújnak elő a bábokból.“
„Hogy mi erről nem tudtunk!“ csodálkozott Maja és amikor beléptek, még a szája is tátva maradt. Egyáltalán nem értette, hová csöppent. Tavacska, állatok, padok, mindenfelé színes virágok, rendezett járdák, az üvegházakban pálmafák, banánfák, citromfák és mindenféle kaktuszok....
„Azt hiszem, itt sokáig maradunk,“ mosolygott Maja és lehuppant egy gyönyörű halastó partján.
„Először a herbáriumba megyünk,“ adta ki a parancsot Kaskó.
„Hová?“
„A virágágyásokon, az üvegházakon és a tavakon kívül könyvtár is van itt, a természetről szóló könyvekkel, és egy herbárium is.“
„Abba préselik a növényeket?“
„Van itt egy réges-régi herbárium, és abban kell megkeresnünk egy növényt.“
„És nem kereshetnénk meg a botanikus kertben?“
„Ahol kábé 1500 fajta növény van? Hol is kezdjük?“ mutatott rá Kaskó a sok szép növényre, a virágokra.
„Azt bizony nem tudom,“ vallotta be Maja.
„Ráadásul az a növény nem nőhet itt.“
„Miért?“
„Mert annak repülő hatása van, és ha csak úgy szabadon nőne itt, akkor a tudósok rájönnének és mindenfelé repkednének.“
„Dejóóóóó!“ ujjongtak a gyerekek.
„De az nem jó!, hőkölt meg Kaskó.
„Miért?“
„Azt nem tudom pontosan, de megváltoztatná a világ rendjét.“
„Ebben igazad van.“
Kaskó berepült egy helyiségbe, Max és Maja pedig utánafutottak, hogy belelapozhassanak a régi herbáriumba.
„Ez az, itt van!“ Kaskó megrázta a növényt, és por szállt fel belőle, egy varázspor, amit ez a növény, a közönséges röptetőke hozott létre. A gyerekek beleszórták a port egy kis vízbe, mintha csak üdítőt készítenének, és máris tudtak repülni.
Ezután a botanikus kertben időztek, egészen estig csodálták az állatokat és a növényeket, olvastak és rajzoltak. Este Kaskó elvitte őket a Szellemjátékokra. Ha Maja és Maxi el nem aludt volna, akkor megnézhették volna, hogyan kergetőznek a szellemek, felülnek a gyermekvasútra, versenyeznek a repülésben az Eprestetőre és vissza.... de mivel győzött felettük az álom, a szellemek hazaszállították őket.
És amikor másnap reggel felébredtek, nyakukban lógott a legédesebb álmot alvóknak járó érem.
Sőt, Maxi még a legcsendesebb horkolás díját is elnyerte!
