Nem volt semmi különös azon a téli reggelen. A napocska lassan bújt elő a dombok és panelházak, és a kassai Szent Erzsébet-dóm tornyai mögül, Haravara fővárosában. Maxi és Maja éppen ezeket a tornyokat kémlelték. Az utcákat hó lepte, a hóban emberek lábnyomai. A gyerekek csak úgy ücsörögtek és azon gondolkoztak, mit csinálhatnának.
„Mi lenne, ha lefestenénk ezt a szépséget?“ javasolta Maja és tovább kutakodott a tekintetével, melyik szögből lenne legszebb a látvány.
„Szerinted sikerülne?“ kérdezte Maxi.
„Hát persze, “ nyugtatta meg Maja.
„De én azt szeretném, hogy a havon lovacskák is legyenek és...“még be sem fejezte, amikor Maxi a szavába vágott:
„És egy hercegnő! Olyan uszályos ruhában.“
„Még mit nem! Miért kellene a hercegnőimnek a folyón fát szállítani, mint az uszályoknak?!“ mérgelődött Maja.
„Maja, csak szólok: az uszály nemcsak szállítóeszköz lehet, a hercegnői ruhán is van,“ csillapította Maxi.
„A ruhát az uszály vontatja, vagy mi?“ Maja továbbra sem értette és közben egy papírra rajzolgatott.
„Én arra a hosszú, selymes anyagra gondolok, amit megemel a szél, amikor a hercegnők a lovon vágtatnak. Vagy ami a mennyasszonyi ruhájukon van,“ csillogott Maja szeme.
„És ez pedig az uszály,“ tette hozzá Maxi.
„Akkor uszályt is szeretnék,“ mondta Maja és ezzel mindketten odaültek a papírokhoz és a színes ceruzákhoz.
„Egészen jól megy,“ nézett rá Maxi Maja rajzára.
„Neked is, “ biztatta Maja.
„Te Maja...,“ Maxi abbahagyta a rajzolást
De Maja észre sem vette, hogy a testvére figyelme elkalandozott.
„Támadt egy ötletem,“ mondta Maxi és a haravarai tájat bámulta.
„Figyelek,“ Maja fel sem emelte a ceruzáját.
„Mi lenne, ha kifestenénk a szobánkat?“
„Tudod, hogy a szüleink engedélye nélkül ilyet nem tehetünk, “ nézett Maxira Maja és a homlokát ütögette, jelezve, hogy Maxi fejéből hiányoznak egyes emlékek.
„Hogyne tudnám. De te vajon emlékszel-e, mit mondott Anya?“
„Ez a fal a tiétek lehet,“ ragyogott fel Maja szeme.
„Arra azt festhettek, amit csak akartok,“ és már mindkét gyerek arca felderült.
„És a többi maradjon tiszta.“
„Nos, mit szólsz?“ Maxi nem adta alább és a a szája sarkában egy huncut mosoly rajzolódott ki.
„Élnünk kellene ezzel a lehetőséggel,“ tette le Maja is a ceruzát és a falat nézte.
„De....te már festették valaha falra?“
„Én még nem. Hiszen tudod, nem igazán szokás az épületek vagy a lakás falait csak úgy kifesteni.“
„Szerintem az is olyan, amint amikor papírra festünk,“ simította végig a tiszta falat a kezével Maxi.
És azzal elő is vette a vízfestékeit és a falra festett.
„Ááááállj le!“ sikított Maja.
„Mi a baj?“ ijedt meg Maxi. .
„Nézd meg, nézz oda.“
Maxi a falra nézett és sírni volt kedve.
„Hát ez nem fogja elnyerni Anya tetszését,“ suttogta.
„Anya azt mondta, bármit ráfesthetünk.“
„Ez igaz, “ Maxi egy kicsit megnyugodott.
„De ez nekem se tetszik,“ állt a testvére elé Maja. „Valahol utána kellene járnunk, hogyan kell a falra festeni.“
Ahogy így elmélkedtek, egyszer csak ezt hallották a hátuk mögül:
„Modern művészet, hmmmmmm.“
A gyerekek hátra fordultak és a havas ablakpárkányon szellembarátjuk, Kaskó ült.
„Eredetileg egy lovat akartam odafesteni,“ mondta Maxi lesütött szemmel.
„Meg hercegnőket, meg ..... “ tette hozzá Maja szomorúan, a szétfolyó festéket bámulva.
„Értem. De akkor miért így csináltátok?“
„Miért, hogyan kellett volna?“
„A falra a freskók illenek a legjobban.“
„Én olyat biztos nem csinálnék,“ jelentette ki Maja, noha fogalma sem volt, miről van szó.
„Mi bajod van a…?” – nem fejezte be Kaško.
„Én soha nem festenék semmilyen állatkát a falra.”
„Micsoda?” – értetlenkedett Kaško.
„Még görényeket sem.”
„Freskókat” – magyarázta Kaško.
„Azok meg mik?”
„Pedig a freskó egy festmény, amit a régi templomok falain láthatunk,“ magyarázta Kaskó.
„Tényleg, olyat láttunk már...“
„De hiszen azokat is a falra festik, csak úgy, nem?“ gondolkozott Maja.
„A freskókat igazából a nedves vakolatra festik.“
„Hogy mondod?“
„Hát az, ami a falat alkotja.”
„Világos – a vakolat.”
„A vakolat az, ami befedi a falat. És amikor nedves, speciális festékekkel lehet rá festeni.“
„De miért kell nedvesnek lennie?“ Maja nem értette, és Maxi sem, de ő nem akart rákérdezni.
„Mert így a vakolat magába szívja a festéket,“ kopogtatta meg a szoba falát Kaskó.
„Mint egy szivacs,“ Maja lassan megértette, miről lehet szó.
„És így tovább megmarad,“ bólintott Kaskó. .
„És főként nem folyik szét a falon,“ sóhajtott Maxi.
„Pontosan, kedves barátaim.“
„De hol tanulhatunk meg freskókat festeni?“ tárta szét a karját Maja tanácstalanul.
„Hát Gömörben,“ vágta rá Kaskó.
„Hogy miben?“ hegyezte a fülét a két gyerek.
„Gömörben,“ ismételte meg Kaskó lassan.
„De mi az?“
„Az Haravara birodalom része,“ Kaskó úgy mondta ezt, mint egy professzor.
„Vagy úgy.“
„Rozsnyó városának környékén…“ Kaskó megpróbálta körülírni, merre található Gömör.
„Azt ismerjük, Rozsnyó!“ kiáltottak fel a gyerekek boldogan, és már látták is magukat, ahogy freskókat festenek.
„Igen, és éppen ott található több régi templom, amelyek télen többnyire zárva tartanak és így ott tartják a titkos szellemi és szellemészeti festészeti egyetem oktatását.“
„Igazán?“
„Meg akarjátok nézni esetleg?“ kérdezte Kaskó csak úgy félvállról, de pontosan tudta, mi lesz a válasz.
„Természetesen!“, zúgták kórusban a testvérek.
„Válasszatok egy templomot, amelyik a leginkább tetszik és csatlakozhattok a barátaimhoz, a diákokhoz.“
Maxi és Maja buszra ültek és elutaztak az első faluba, amit Kaskó kijelölt számukra a térképen.
Gecelfalva.
A gyerekek elsétáltak egy kis dombra, ahol egy gyönyörű, mesebeli templom állt. Útközben Kaskó azt is elmesélte, hogy a környékbeli templomok mind 600, sőt 700 évnél is idősebbek. És bennük a freskók szintén ilyen régiek.
„És még mindig ott vannak?“ csodálkozott Maja.
„Igen, igaz, hogy némelyek kissé megrongálódtak,“ jegyezte meg Kaskó szomorúan.
„Ki tehetett tönkre ilyen gyönyörű képeket?“ hüledeztek a gyerekek.
„Volt olyan időszak, nemcsak Haravarában, hanem egész Európában, amikor fura alakok jöttek, akik azt mondták, hogy a képek nem valók a templomokba.“
„Igazán?“ Maja el sem tudta képzelni, hogy a templomban ne legyenek festmények.
„Ezért lefestették vagy megsemmisítették a képeket,“ folytatta Kaskó.
„Ilyet soha nem tennék.“
„Menjünk be!“
„Van kulcsunk?“ kérdezték Kaskót.
„Nekünk nincs, de Viktória barátnőmnek van.“ Kaskó mormogott valamit és egyszer csak egy szellemlány jelent meg, aki úgy nézett ki, mintha egy meséből toppant volna elő.
„Kaskó!“ ölelte meg Viktória.
„Viktória!“
„Szóval mégis úgy döntöttél, hogy megtanulsz festeni?“
„Én nem, de a barátaim szeretnének,“ mutatott rá Maxira és Majára.
„Embergyerekek?“ Viktória nem értette lés azt sem sejtette, hogy Max és Maja látják őt.
„Ők látnak minket,“ súgta oda Kaskó és a szellemlány elámult.
„De tudod, hogy ebbe az iskolába csak szellemek járnak,“ figyelmeztette Viktória.
„Tudom, de ők nagyon jó gyerekek,“ mosolygott Kaskó.
Maja és Maxi könyörgő kiskutya-szemekkel néztek, mire Viktória megcsörrentette az óriás kulcscsomóját. A kapu kinyílt és egy csodaszép galéria tárult eléjük.
„Ez meg mi?“
„Isten hozott benneteket a gecelfalvi templomban, “ mondta Viktória hivatalosan.
A templom freskói alatt sok szellem ült, akik festeni tanultak. Viktória a falakra mutatott:
„Ezeket a freskókat olasz mesterek festették.“
„Egészen Olaszországból jöttek?“ Maja nem hitt a fülének.
„Valaha Rozsnyó és az egész környéke nagyon gazdag volt,“ csatlakozott Kaskó.
„És most már miért nem az?“ érdeklődött Maja.
„Vasat, ezüstöt és aranyat is bányásztak errefelé, “ magyarázta Kaskó.
„Nahát…“ csodálta Maja és testvére a szép freskókat.
„És mivel amit itt termeltek, azt egész Európába szállították, a legjobb festőket is meg tudták hívni.“
„A freskók először az ókori Görögországban, aztán pedig az kori Rómában - vagyis Olaszországban jelentek meg,“ tette hozzá Viktória.
„Éppen erről tanulnak az ifjú szellemek,“ mutatott rá a diákokra.
„És nekik miért kell erről tanulniuk?“ Maxi és Maja nem értette.
„Hogy ők súgják a restaurátorok fülébe, hogy kell a freskókat restaurálni.“
„Vagy úgy!“ ezzel Kaskó is megtudott valami újat.
Maxi és Maja végigsétáltak a templomon. Megcsodálták a mesebeli szépségű mennyezetet és a freskókat, amelyeket látva azt volt az érzésük, hogy nemsokára felélednek.
„Milyen gyönyörű,“ suttogta Maja.
„Tényleg az, “ bólogatott Maxi.
„Tetszik, amit láttok?“ kérdezte Viktória egy kis idő elteltével.
„Nagyon... És kik azok a restaurátorok?“ Majának eszébe jutott, hogy ezt a szót még nem hallotta.
„Gyertek, mutatok egy helyet, ahol még megfigyelhetitek a munkájukat.“
„Messze van?“ kérdezték a gyerekek, mert egyáltalán nem volt kedvük elhagyni ezt a szép templomot és a képeket.
„Pelsőcön,“ mondta Viktória, kinyitotta a templom kapuját és felröppent.
Kaskó úgy döntött, hogy ők sem fognak az autóbuszra várni, hanem inkább a röptető füveket fogja használni. Így a gyerekek is három pillanat múlva már egy másik kisvárosban, Pelsőcön találták magukat, egy templom előtt, amely eléggé hasonlított a gecelfalvira.
„Tudjátok, kívülről a templomok sokszor hasonlóan néznek ki, hiszen egy időben épültek és mindegyiknek egy hajója lehetett.....“
„Hajó?“ nézelődött Maja és Maxi, nem állnak-e véletlenül egy szigeten, vízzel körülvéve.
„Ez a templomnak az a része, ahol a padok vannak, ahol az emberek ülni szoktak.“
„Vagy úgy, szóval az a hajó.“
„Egyes nagyobb templomokban három hajó is van.“
„Hmm,“ kuncogott Maxi és máris elképzelte, milyen lenne, ha belépnének egy templomba és az egyszerre megmozdulna és úszni kezdene.
Beléptek a templomba, ismét Viki segítségével, aki, mint azt a gyerekek repülés közben megtudták, a gömöri gótikus templomok fő kulcsára, az ifjú szellemek részére.
„De hiszen itt valaki tönkretette a freskókat!“ kiáltott fel Maja.
„Itt valaki helyreállította őket,“ helyesbített Viki.
„Ez nem javításnak néz ki, hanem rombolásnak,“ mondta Kaskó is.
„A freskükat valaki már sok-sok évvel korábban tönkretette.“
„De miért nem javítjátok meg a egészet?“ Maxi nem értette.
„De hiszen szinte már teljesen megújultak,“ simította végig a falakat Viki. Az ő finom keze nem tudott kárt tenni a falfestményekben.
„Én azért azt látom, hogy egyes alakok nem teljesek,“ figyelmeztette óvatosan Maja.
„Mert a restaurátor nem tudja, hogy néztek ki. Nem festhet oda egy egész alakot, ha nem tudja, hogy nézett ki, milyen volt a ruhája és ...“
„Á, szóval csak azt javítja meg, ami látszik!“
„És ami egyértelmű.“
„Hmm, értem.“
„Előfordul, hogy fényképek vagy vázlatok is fennmaradnak a freskókról, de ez eléggé ritka,“ magyarázta Viki, amíg Kaskó a templomban repkedett fel-alá és a freskókat vizsgálta.
Kaskó és Viktória megmutatták a gyerekeknek, hogyan restaurálták a freskókat Pelsőcön, Viktória pedig meghívta őket a legnagyobb festőműhelybe, a martonházi templomba.
Martonházán, ebben a bájos kis faluban, egyenesen a templomba repültek és beültek a padokba a festőszellemek közé.
„Válasszatok egy alakot, és próbáljátok lefesteni egy papírra. Ezután megtanítom nektek, hogyan kell a falra festeni,“ súgta nekik Viktória, hogy a többi művészt ne zavarja munka közben.
Maxi és Maja alig tudtak választani. Körülöttük a húsvéti történet elevenedett meg, persze nem a locsolkodás, hanem a Gecsemáné kertje, Júdás csókja és a keresztút. És bár még tél volt, a gyerekek örömmel gondoltak a húsvétra.
És akkor észrevettek valamit.
„Hát ez meg mi?“ kérdezték tátott szájjal.
„Mit láttok?“ kérdezte Viki.
„Ez a háromfejű lény,“ mutattak rá egy freskóra, amelyen az egyik alaknak egyetlen fejen három arca volt.
„Ez az egyik legszebb freskó az egész Haravara birodalomban,“ mondta Viktória álmodozva.
„De mi akar ez lenni?“ vizsgálgatták a festményt a gyerekek.
„Szerintetek mi?“ noszogotta őket Kaskó.
„Közönséges háromfej?“ próbálkozott Maxi.
„Egy kis sárkány?“ reagált Maja, amikor látta, hogy Viki és Kaskó a fejüket csóválják.
„Vagy…“ kezdte Maxi, de nem volt semmi jobb ötlete a háromfejűnél.
„Ez a Szentháromság.“
„Az mi lehet?“ kérdezte Maja kíváncsian.
„Ez egy olyan titok, amelyet még mi, szellemek se tudunk megmagyarázni. De azt tudjuk, hogy ez a fej az Apa, ez a Fiú és ez pedig …“
„Anya!“ kiáltott fel Maja önkéntelenül.
„…ez pedig a....,“ Viki már éppen be akarta fejezni a mondatot.
„Lányuk?“ Maxi is tippelt egyet, hátha szerez egy pontot.
„A Szentlélek“, mondta ki végre Viki.
„Vagy úgy.“
Maja és Maxi már értette a feladatot: egy háromfejű lényt fognak festeni, köré pedig furcsa alakokat kardokkal és könyvekkel.
„Én akkor is szeretném tudni, miért festették ezeket a képeket, aztán meg miért tették tönkre,“ Maját nem hagyta nyugodni a dolog.
„Az emberek valaha régen nem tudtak olvasni,“ fogott a magyarázathoz Viki. „De még ha hatszáz éve tudtak is volna olvasni az egyszerű emberek, akkor sem lett volna mit olvasniuk.“
„Hogyhogy?“ Maxi nem értette.
„A könyveket kézzel írták és nagyon kevés volt belőlük a világon. A legjelentősebbekből is csupán pár tucat.“
„Még ilyet,“ Maja alig tudta elképzelni a világot könyvek nélkül.
„Az emberek ezért meséltek egymásnak,“ magyarázta Kaskó, amíg a gyerekek a furcsa martonházi figurákat rajzolgatták a papírra.
„És hogy mindig fel tudják idézni ezeket a történeteket,“ folytatta Kaskó.
„Képregényt rajzoltak hozzá,“ vágta rá Viki és megdicsérte a gyerekek rajzait. „Úgy látom, most már elkezdhetjük a falra festés tudományának elsajátítását.“
„Megtanulunk freskózni!“ örültek a testvérek.
Viktória csak mosolygott és a többi szellem segítségével megtanították Maját és Maxit, hogy a készítsenek nedves vakolatot, hogyan állítsák elő a festéket, azt hogyan keverjék ki és hogyan kell a friss vakolatba festeni.
Ahogy így festegettek, az egyik képről egyszercsak leesett egy alma.
„Mi volt ez?“ figyelt fel Viktória.
„Életre kelnek,“ suttogta Maja kissé rémülten.
És akkor valami olyasmi történt, amire senki sem számított. A gótikus ablakok feletti csodálatos képek megelevenedtek – sasok és egy szárnyas bika repült ki belőlük. A falról leesett az Utolsó vacsora asztala, a kenyérrel és a pohárral együtt. És az alakok is egymás után éledtek fel.
„Mit fogunk csinálni?!“ kiáltoztak a diákok és Maja az ecsetére nézett.
„Csak nem ebbe a festékbe mártottad az ecsetet?“ kérdezte gyorsan Viktória.
„Lehet, hogy igen. Miért?“ Maja már sejtette, hogy valamit elrontott.
„Ez egy varázsfesték, amit csak akkor használunk, amikor az anatómiáról tanulunk, arról, hogy mozognak a lovak és az emberek.“
„Vagyis egy pillanatra felélesztitek őket?“ mérte végig Maxi ijedten a templomban egyre szaporodó alakokat.
„Pontosan,“ erősítette meg Viki.
„És most hogy fogjuk őket életteleníteni?“ érdeklődött Kaskó.
„Ahhoz szükség lesz erre a ..... jaj, ne!“
„Mi történt?“ Kaskó gyanította, hogy valami baj van.
„Itt volt az a varázspor, amit a képek élettelenítéséhez használunk.“
„És eltűnt?“ Maja félni kezdett.
„Sebaj, itt a dombon van egy varázsbarlang,“ mutatta Viki az ablakon át.
„Varázsbarlang?“ suttogta Maxi.
„Aragonit van benne.“
„Hogy mi?“
„Gyertek, erre most nincs idő, “ jelentette ki Kaskó, mikor azt látta, hogy egy újabb asztal zuhant le a falról és a festett alakoknak már csorog a nyála a finom étkek láttán.
Viktória és Kaskó a barlang felé vezették a gyerekeket. Amikor beléptek a titkos kapun, Maxi és Maja majd elájultak! A fejük felett mindenütt gyönyörű ezüstös pálcikák lógtak.
„Ez az aragonit. Ilyen barlangból csak néhány van a világon,“ mondta Viki és közben a földön keresett valamit Kaskóval.
„Hogyhogy néhány?“ kíváncsiskodott Maja.
„A két kezemen meg tudnám számolni. Az egyik pedig éppen itt van.“
„És mit keresünk itt?“
Viktória lehajolt és egy különös porra mutatott a földön.
„Ez az aragonit por. Mágikus erővel bír – elég, ha egy kis vízzel elkeverjük,“ mondta és egy kis patak vizével megnedvesítette a száraz aragonitot.
Amikor ez megvolt, máris suhantak vissza a martonházi temlpomba, ahol már lovak is vágtattak és a háromfejű lény mindhárom fejét csóválta.
Viktória a levegőbe szórta a port és Kaskóval együtt mormogtak valamit.
Minden festett szereplő visszarendeződött a helyére, a képekbe, Maxi és Maja pedig a többi diákkal együtt folytathatták a festést.
Este, elalvás előtt Maxi és Maja arról sugdolóztak, hogy télen még elmennek a templomokhoz, csak úgy, sétálni. Nyáron pedig anyát és apát is elviszik, a Martonházi aragonit-barlangba is!
„Micsoda kirándulás lesz!“
„És holnap freskót fogunk festeni a szobánk falára.“
És egész éjjel színes, festett falakról álmodtak, és egy dolgot sajnáltak csupán: hogy csak egyetlen falra festhetnek.
