Odakint gyönyörűen sütött a nap, Maxi és Maja, vagyis inkább csak Maja a kedvenc könyveit olvasta. Igen, többet is, mert Maja egy könyvmoly volt, egyszerre több könyvet is szokott olvasni.
Az egyikből elolvasott egy verset, a másikból egy rövid elbeszélést, most pedig arról áradozott, milyen szépen írtak régen, amikor festették a betűket....és akkor egyszer csak bumm!
Maja odafordult és látta, hogy Maxi éppen a földhöz vágta a lovagokról szóló füzetet.
„Mi történt?“ kérdezte Maja félénken, bátyja arcát vizsgálva.
„Semmi, csak azon járt az eszem, hogy én tulajdonképpen lovag vagyok és ....“
„Igaz, hiszen Királyhelmecen Haravara Birodalom lovagjává ütöttek Haravara régi királyai.“
„És azóta egyszer sem volt rajtam páncél és nem is vittem véghez semmi lovagiasat,“ morfondírozott Maxi.
„De neked nincs is páncélod.“
„Hát éppen ez az,“ szomorodott el Maxi még jobban.
„Mert nincs is rá szükséged,“ próbálta vigasztalni a kishúga.
„És emlékszel, mit ígértem Haravara királyainak?“ fordult Maxi a kislány felé.
„Hogy az idők végezetéig védelmezed Haravarát.“
„Úgy van! De hogyan védelmezzem, ha még páncélom sincs?“ nézett ki Maxi lovag az ablakon.
„Akkor készítsünk!“ javasolta Maja.
Ezen egy kicsit elgondolkodtak és akkor egy kopogást hallottak az ablaküvegen.
„Kaskó!“ kiáltott fel Maxi örömmel.
„Épp a legjobbkor jössz,“ nyitotta ki Maja az ablakot.
„Nocsak, nocsak, miféle üdvözlés ez?“ csodálkozott Kaskó és körülnézett a szobában, nem történt-e valami.
„Jó, hogy itt vagy, a segítségedre lesz szükségünk.“
„Hmm... figyelek.“
„Vagyis nem nekünk, inkább Haravara birodalom lovagjának kell a segítség,“ helyesbített Maja.
„Akkor ez valami komoly dolog,“ Kaskó figyelmesen nézett és az ágyra ült.
„Bizony, ez komoly,“ kezdte Maxi elkeseredetten.
„Halljuk hát,“ nézett a szellem a lovag szemébe.
„Páncélra lenne szükségem.“
„Páncélra?“
„Igen, páncélra,“ ismételte Maxi.
„Akkor vegyél magadnak, menj el egy játékboltba vagy egy jelmezboltba“, Kaskó nem értette, miért lenne ez akkora gond.
„De én egy igazi páncélt szeretnék.“
„Azt meg minek?“ Kaskó továbbra sem értette, de azért kinézett az ablakon, hátha csak lemaradt valamiről és odakint lovagok gyülekeznek.
„Mert ha megkeresnének Haravara királyai, akik lovaggá ütöttek...“
„Akkor segítened kell Haravarának,“ jutott Kaskó eszébe.
„Kardot kaptam, de páncélt nem.“
„Ez igaz.“
„Na látod!“
„De mivel te még fiatal vagy, könnyű páncélra lenne szükséges, ami azért elég kemény ahhoz, hogy megvédjen a kardok támadásától.“
„Tudsz ilyenről?“ nézett Maxi kérdőn Kaskóra.
„Én nem, de Haravara régi titkos irataiban biztosan találunk valamit.“
„Huráááá!“ Maja azonnal a csomagoláshoz látott. „Régi iratok és új kalandok – ez aztán a nekem való!“
„És hová fogunk menni?“
„A Holt-tengerhez,“ jelentette ki Kaskó határozottan és már indult is.
„Hogy hová?“ Maja abbahagyta a készülődést és visszaült az ágyra.
„A Holt-tengerhez,“ ismételte Kaskó lassan.
„De az nem Haravarában van, hanem Izraelben.“
„És mitől érdekes a Holt-tenger?“ tette fel a tanári kérdést Kaskó.
„Az a világ legalacsonyabban fekvő pontja,“ idézte fel Maxi.
„Igen, és még?“
„Én tudom!“ Maja elfelejtette, hogy otthon vannak és a kezét feltartva jelentkezett. „Ott találták meg a titkos holt-tengeri tekercseket!“
„Pssszt – gyertek közelebb,“ húzta magához a gyerekeket Kaskó.
„Hallgatunk,“ bólintottak.
„Nálunk, Haravarában is van egy legalacsonyabban fekvő pont,“ folytatta Kaskó.
„És régi iratok is vannak ott?“ ragyott fel Maja szeme.
„Minden országban van egy ilyen hely, csak nem beszélnek róla.“
„Miért?“
„Mert akkor az emberek mind odamennének, ásni kezdenének és hát, lehet, hogy túl mélyre is ásnának.“
Maxi és Maja gyorsan összecsomagoltak és elindultak a vonatállomásra. Felszálltak a Tiszacsernyő felé tartó vonatra, de már Bodrogszerdahelyen leszálltak.
„És most merre?“
„Mivel ilyen szép időnk van, sétáljunk egyet!,“ javasolta Kaskó, aki a sétát úgy értelmezte, hogy ő repked a sétáló barátai feje felett.
„Sétáljunk?“
„Ühüm. És amíg sétálunk, én még átfutom Haravara titkos iratait, amiket már vagy ...352 éve nem olvastam.“
„Hűha, akkor inkább nem is zavarunk.“
Maxi és Maja poros földutakon és erdei ösvényeken haladtak, ahogy az egy igazi kiránduláshoz illik, Kaskó pedig felettük repült. Úgy tűnt, még az utat sem figyeli, mert közben a titkos iratok betűit ismételgette.
„Állj!“ jelentette ki Kaskó.
„Megérkeztünk?“ suttogta Maja.
„Majdnem.“
„Ez miféle falu?“
„Bodrogszög.“
„Ez az a legalacsonyabban fekvő pont?“ Maja közben már egy kolostor után kutatott a szemével.
„Nem, de itt van a közelben az a hely, amely Haravara és a környező birodalmak legalacsonyabban fekvő pontja..“
„Akkor gyerünk!“
Egy kis barangolás után eljutottak egy helyre, ami egyáltalán nem hasonlított a Holt-tengerre. Egy gyönyörű rétre értek, amelynek a közepén valami horpadás volt.
„Tessék, ez az.“
„Itt vannak a titkos iratok?“ Maja nem igazán hitt a szemének.
„De még mennyire,“ mosolygott Kaskó rejtélyesen.
„Csak biztos falevelekre vannak írva,“ súgta Maxi fülébe Maja.
„Igen, valószínűleg a hangyák írták,“ kontrázott Maxi.
Kaskó közelebb ment a rét közepéhez és egyszercsak négy szellem – lovagok vették körül.
„Mit csinálsz, itt, te kicsi szellem?“ kérdezte az egyikük.
„Én nem egy kicsi szellem vagyok, a nevem Kaskó, a szellem,“ válaszolta.
Maja és Maxi a lélegzetüket visszafojtva figyeltek.
„Ez a szellemek titkos helye és te embereket hoztál ide?“ húzták elő a lovagok a kardjukat.
„De hiszen ide emberek is járnak,“ szólalt meg Maxi.
„Igen, de csak sétálni, kirándulni és piknikezni!“
És a szellemek felemlegették a piknikező embereket és látszott, hogy szívesen gondolnak vissza azokra az időkre, amikor még lovagok voltak és lakomákra járhattak.
„Elnézést,“ szólalt meg Maxi félénken, „Kaskó nem tehet semmiről.“
„Kaskó?“ kérdezte az egyik szellem.
„Én vagyok az, Haravara birodalom szelleme.“
„Á, már hallottunk rólad... Te látsz minket?“ néztek a szellemek most Maxira, hitetlenkedve.
„A nevem Max, vagyis Első Max, akit Haravara régi királyai ütöttek Haravara lovagjává..“
„Pillanat, leellenőrizzük.“
Erre az egyik szellem elrepült és nemsokára visszajött.
„Igaza van.“
„Akkor mit kívánsz, Max lovag?“ kérdezték a szellemek és elrakták a kardjaikat.
„Szeretnék magamnak lovagi páncélt készíteni, olyat ami könnyű, de ellenálló.“
„És nekem az jutott az eszembe, hogy a régi iratokban találhatnánk valami útmutatót,“ egészítette ki Kaskó Maxi szavait.
„Csakhogy a régi lovagi irattekercsek nem itt vannak, hanem Stonehenge-ben.“
„Hurrá, Angliába megyünk!“ kiáltott fel Maja és csak után kapott észbe, hogy ezzel elárulta magát.
„Én a lovag testvére vagyok, Haravara birodalom hercegnője.“
„Ti még rövid ideje éltek Haravarában, ezért nem tudhatjátok, hogy itt is van egy Stonehenge.“
„Nahát...“
„Tudom, hol van,“ súgta oda Kaskó és már át is nyújtotta nekik a közönséges röptetőfű leveleit.
„Köszönöm!“ kiáltotta Kaskó és mire ezt kimondta, már egy régi várrom előtt álltak.
„Mi jut eszetekbe róla?“
„Hmm... világos – kőoszlopok és belül egy nagy tér!“
„Ez lenne a Stonehenge?“ néztek körül a gyerekek és a druidákat keresték.
„Ez itt, kérem szépen, Nagykövesd vára,“ mutatott Kaskó a dombon álló romokra.
„De miért hozták pont ide a titkos iratokat?“ Maja nem értette.
„Szerintem egyértelmű.“
„Igazán?“ bámult Kaskóra Maxi és Maja is.
„Ühüm.“
„Azért mert ez olyan rejtélyesen néz ki?“ próbálkozott Maxi.
„Nem, de itt valaha tényleg egy jelentős vár állt, már vagy 700 éve, vagy még régebben.“
„Hű,“ a gyerekek most már más szemmel csodálták meg a valamikori várfalakat.
„Ezt a várat közel 600 éve egy híres harcos vette be, Giszkra János.“
„Róla tanultunk töriórán,“ jelentkezett Maja.
„Giszkra ebben a várban állomásozott a seregével és innen indította támadásait egész Haravarába, sőt annak határain túlra is.“
„Szóval itt igazi lovagok voltak,“ mondta Maxi izgatottan.
„Ahogy mondod, igazi lovagok, igazi páncélban,“ bólogatott Kaskó.
„És aztán még egy hadvezér érkezett a várba, Hunyadi János,“ mesélt tovább Kaskó.
„Róla is tanultunk,“ jegyezte meg Maja.
„És ők ketten, mivel egymás ellen harcoló csapatok vezetői voltak, békét kötöttek itt.“
„Ez igen, szóval ez egy történelmi hely!“
„Bizony! És pont ezért hozták ide a titkos katonai iratokat. De hol lehetnek?“ Maja körülnézett, hátha felfedez valamit, ami hasonlít a hol-tengeri barlangokhoz.
„Pillanat...“ Kaskó olyannyira erőltette az agyát, hogy gőz szállt fel a fejéből, a gyerekek szinte már attól féltek, megfő.
„Hát persze! Bodrogszögben az iratok a legalacsonyabb ponton voltak – akkor itt is úgy lesz.“
„És melyik az a hely?“
„Ott, középen. Látod azt a gödröt?“
„Hát a gödör nem épp ilyen,“ bökte ki Maja, aki még mindig azokra a barlangokra gondolt.
„De valaha régen, ez egy gödör volt.“
„Nem értjük, hová akarsz kilyukadni,“ a testvérek hiába próbálták meglátni, amit a szellemfiú mutat nekik.
„Ez volt valaha a vár víztartálya, az iratok biztos benne lesznek,“ ezzel Kaskó elindult a régi tartály felé.
Kaskó különféle varázsigéket kezdett mormolni, aztán eszébe jutott egy régi dal a lovagokról és énekelni kezdett. A gyerekek előkapták a hangszereiket és csatlakoztak.
Ekkor a föld egyszer beomlott alattuk és hirtelen egy barlangba pottyantak, ahol nagyon sok régi könyv és irat volt.
„Számomra ez a paradicsom,“ suttogta Maja.
„Nekem meg a rémálmom,“ mondta Maxi elképedve.
Miközben Kaskó a lovagi páncélokról keresett egy iratot, Maxi is úgy tett, mintha keresne valamit, Maja pedig egymás után vette kezébe a régi lapokat és a gyönyörű, festett betűket csodálta rajtuk.
„Itt is van!“ emelte a feje fölé Kaskó győzedelmesen az egyik régi tekercset, amelyre egy lovon ülő lovagot festettek.
„Mondd már, mi van benne?“ kérdezte lélegzetvisszafojtva Maxi.
„Pillanat....no de ilyet!“ Kaskónak majd kiesett a szeme.
„Milyet?“
„Itt azt írják, hogy Haravarában található a legerősebb páncél – amely a haravarai teknős páncéljából készül.“
„Hogy miből?“ Maxi és Maja egyáltalán nem értették.
„A haravarai teknős páncéljából, ismételte meg Kaskó.
„Most akkor menjünk el egy állatkertbe, fogjunk egy teknőst és fosszuk meg a páncéljától?“ kérdezte Maxi értetlenül.
„Arról szó sem lehet!“ gurult dühbe Maja, „Semmiféle teknőst nem fogunk a páncéljától megfosztani!“
„Akkor hogy jussunk ilyesmihez?“
„Haravarában van egy hely, a neve Tajba.“
„És ott vannak a teknősök?“ nevettek a testvérek és a homlokukat bökdösték.
„Ez az egyetlen Haravarában, ahol a teknősök szabadon élnek.“
„Srácok, egy igazi lovag soha sem venné el a teknőstől a páncélját,“ Maja továbbra is ráncolta a homlokát.
„Ilyet én sem tennék.“
„Akkor hogy jutunk hozzá?“ kérdezte Max kissé nyugtalanul.
„Évezredekkel ezelőtt itt élt ennek a teknősnek az elődje.“
„A nagy elődteknős?“ Maxi megpróbálkozott egy kétségbeesett viccel.
„A haravarai teknős.“
„Vagy úgy.“
„És ő volt az őse mindazoknak a mocsári teknősöknek, amelyek ma a Tajbán élnek.“
„És ő is ott él még?“
„Ő már nem, de itt hagyott egy páncélt, amely....“ Kaskó újra belenézett az iratba, „...itt szó szerint az áll, hogy: Haravara lovagjára vár, akinek a segítségére lesz szüksége.“
„De hiszen az én vagyok!“ ragyogott fel Maxi szeme.
„Akkor menjünk, mire várunk még?“ állt fel Maja.
A kis csapat tehát útnak indult, vissza Bodrogszerdahelyre, onnan pedig a Tajbára.
„De Kaskó, ez itt egy mocsár!“
„Miért, mit gondoltál, hol él egy mocsári teknős?“
„De hogy került ide a mocsár?“
„Ez a víz, ez a Bodrog vize.“
„De hiszen itt nincs is folyó,“ néztek körül a gyerekek.
„A folyó a közelben van és ez itt a holtága.“
„Ez nem is ág, hanem sokkal inkább egy tó és egy mocsár. A Bodrog folyása földet és hordalékot hozott magával, és a szél is hozzájárult ahhoz, hogy néhány éven belül....“
„Kettő?“
„Vagy inkább néhány ezer év elteltével egy tó és a mocsár alakult ki.“
„És így a teknősnek már nem is kellett tovább úsznia... “
„...és megtelepedett ezen a helyen.“
Kaskó és barátai a mocsár széléhez értek és Kaskó a vízbe merítette a kezét.
„Ti is nyúljatok bele a vízbe,“ mondta.
„Miért?“ nézett rá csodálkozva a két testvér és közben azt lesték, nem bukkan-e fel valahol egy óriásteknős.
„Csak csináljátok, amit én, kicsit mozgassátok meg a kezeteket a vízben, így ni“ mutatta Kaskó.
Egy kis idő múlva a felszínen legalább ezer kis teknős jelent meg. Középen pedig egy óriás példány, ugyanolyan, mint a többiek, csak sokkal nagyobb.
„Miért hívtatok és honnan tudjátok, hogy kell előhívni a mocsári teknősök királynőjét? kérdezte mélyen zengő hangján.
„Én Kaskó vagyok, a szellem, ők pedig, Maja hercegnő és Maxi, akit a haravarai királyok ütöttek lovaggá,“ mutatta be a csapatot Kaskó.
„Örvendek. Én vagyok a mocsári teknősök királynője.“
„Maxi lovagnak lenne egy kérése,“ kezdte Kaskó.
„Felséges királynő, a segítségére van szükségem, “ mondta Maxi és beletérdepelt a mocsárba.
„Mondd, “ és erre a teknős olyan magasra nyomta ki a fejét a páncéljából, amilyen magasra csak bírta.
„Haravara birodalom lovagjaként nincs saját páncélom. A régi iratokban azt találtuk, hogy a világ legkönnyebb és legerősebb páncélja itt van, Haravarában.“
„Így van. Ez az ősanyánk páncélja, erősítette meg a királynő.
„Nem tartaná túl nagy merészségnek, ha arra kérném, hogy adja nekem azt a páncélt, mint Haravara lovagjának?“
Ekkor valami különös dolog történt – a víz gyöngyözni kezdett, mintha felforralták volna. A felszínén pedig megjelent egy gyönyörű páncél.
„Egy szükségben lévő haravarai lovag kérése számomra parancs. Édesanyánk erre nevelt bennünket.“
„Ő tudott rólam?“ Maxi alig hitt a fülének. Maja és Kaskó is döbbenten, tátott szájjal hallgatták.
„Tudta, hogy egyszer jönni fog egy lovag Haravarából.“
„Vagyis az enyém lehet a páncél?“ nyelt egy nagyot Max és közben meg is csípte magát, csak hogy tudja, nem álmodik.
„A tiéd. De el fog tűnni, ha nem Haravara birodalom javát szolgálja, na netán rossz dolgokra használnád.“
„Ígérem, hogy csakis Haravara birodalmát fogom vele védeni.“
„Vedd el a páncélt, Max lovag. És hogy ne csak egy teknőspáncélt viselj, hanem igazi lovagi páncélt, menj el egy közeli, mágikus helyre. Ott találni fogsz egy óriási páncélt.“
„Az óriás teknős páncélját?“ kérdezte Maja csodálkozva.
„Egy teknősbunkert, amit kassai, vagyis Haravara fővárosából érkező képzőművészek építettek arra helyre, amelynek varázsereje van.“
„És miért pont oda?“
„Mert ha veszély fenyegetne bennünket, ott el tudunk rejtőzni,“ felelte a királynő és lebukott a víz alá, az ezer kis teknőssel együtt.
Maxi, Maja és Kaskó még integettek a királynőnek és elindultak arrafelé, amerre mutatta.
„Hogy is mondta a királynő, mielőtt eltűnt a víz alatt?“ kérdezte Kaskó.
„Te mássz fel a bunkerünkre, öltsd magadra a páncélt és várd meg az első holdsugarat,“ ismételte Maja pontosan.
Igazán különös építmény volt ez. Úgy nézett ki, mintha egy óriás teknős mászna elő éppen a föld alól. Maxi felvette a páncélt és a bunker tetejére állt. Maja a kezét dörzsölgette izgalmában, nem tudta, mire számítson.
Amikor az első holdsugár felragyogott, Maxi teknőspáncélja valódi lovagi páncéllá változott.
Maxi aznap este úgy aludt el, akár egy igazi lovag: komoly arccal, de azért a szája sarkában egy mosoly bujkált.
