Az ablaküvegen túl már ősz volt. Kaskó csak úgy repkedett a város felett és azzal szórakozott, hogy leverte a fákról azokat a leveleket, amelyek még nem estek le maguktól, aztán szétfújta őket a kutyák és macskát orra előtt.
„Ez egy szuper nap egy haravarai kalandhoz,“ ezzel leült egy hatalmas tölgyfára és azon gondolkozott, mi lenne mára a legjobb kaland. Egyszer csak rádöbbent, hogy pont Maxi és Maja háza felé bámul, ellátott egészen a szobájukig.
„És ez meg micsoda?” – nem akarta elhinni Kaško.
A szobában valami furcsát látott, de nem tudta, hogy mi az, ezért egészen közel repült az ablakhoz. Amikor lehuppant a kedvenc ablakpárkányára, alig hitt a szemének! Maja és Maxi szobájának falára az apukájuk egy vásznat feszített, jobban mondva egy régi lepedő volt az, de úgy nézett ki, mint egy igazi festővászon. A két gyerek pedig járkált körülötte, ráfestett valamit, hátrébb lépett és .....
„Halóóóóóóóóóóó!“ kiáltott Kaskó az ablak mögül.
Maja annyira megijedt, hogy kiejtette a festékes dobozt a kezéből, Maxi elcsúszott rajta és ahogy zuhant a padlóra, az ecsetjével egy vastag kék vonalat húzott az egész képre.
„Ezt jól megcsináltad, Kaskó,“ szipogott Maxi és azt vizsgálta, nem törte-e el valamijét.
„Bocsánat, de nem értem, mit csináltok itt.“
„Ez egy térkép,“ szólalt meg Maja, miközben a festéket törölte fel a padlóról.
„Térkép?“ csodálkozott Kaskó.
„A titkos városunk térképe.“
„Vagy úgy.“
„A mai napot mintha egyenesen a kalandra teremtették volna,“ magyarázta Maxi és segített a húgának padlót mosni.
„Így van,“ ragyogott fel Kaskó szeme.
„Ezért arra gondoltunk, hogy ha nem is várnak minket rejtélyes élmények, kitalálunk egy titkos helyet.“
„Ahaaaa,“ bólintott Kaskó.
„És ez annak a városnak a térképe.“
„Szóval szeretnétek megismerni egy titkos helyet?“ ült le Kaskó az asztal szélére és kalimpált a lábával.
„Tudsz esetleg olyanról?“ fordultak el a vászontól a gyerekek és Kaskóra néztek kérdőn.
„Többről is,“ Kaskó még mindig a lábát lógatta, és azt leste, vajon ráharaptak-e a gyerekek az ötletére.
A testvérek arca felderült.
„Egy is elég!“ kiáltottak fel.
„Akkor hát, mire várunk?“ Kaskó egészen a plafonig repült.
„Csakis rád!“ harsogták a gyerekek és mire a kedvenc daluk első versszaka véget ért, már készen is álltak az útra.
„Hogyan megyünk?“ kérdezték egyszerre.
„Hú húúúúúúúúúúú!“ huhogott Kaskó.
„Bagollyal?“
„Vonattaaal!“
„Pedig tisztára bagolynak hangzott! De a vonat jobb lesz.“
„Tényleg bagolynak hangzott?“ kérdezte Kaskó és amíg a vasútállomásra értek, a vonat hangját próbálta utánozni. Felszálltak és útnak indultak.
„Kaskó, de hiszen ez a Szepesi vár,“ szomorodtak el a gyerekek.
„Pontosan,“ vetette oda Kaskó.
„Ez egy vár, nem egy elveszett város!“
„De hiszen mi nem is várba megyünk,“ jelentette ki titokzatosan a kis haravarai szellem.
„Nem?“ forgolódott Maxi és Maja.
„Azt ígértem, hogy titokzatos helyre megyünk, igaz?“
„Igaz!“
„Akkor türelem.“
Egy rövid séta után egy mesébe csöppentek. De nem egy akármilyen mesébe, hanem egy igazi, titokzatos, óriásokról szóló mesébe. Szerte körülöttük hatalmas sziklák sorakoztak, amelyek várak, templomok és házak tornyaira hasonlítottak....
„Mintha óriások laknának ezen a helyen,“ suttogták a gyerekek.
„Valaha laktak is itt óriások,“ súgta a fülükbe Kaskó.
„Óriások?“ a testvérek lassítottak.
„De még mennyire!“
„És még mindig itt vannak?“ puhatolózott Maja.
„Már nem, “ szomorodott el Kaskó, de Maja és Maxi fellélegeztek.
„Te szomorú vagy emiatt?“ csodálkozott Maxi.
„Az óriások annyira jó fejek voltak!“
„Hát persze,“ nevettek a gyerekek.
„Utaztál már valaha egy óriás hátán?“
„Nem,“ vallotta be Maja.
„Netán fociztál velük?“
„Azt sem.“
„Akkora volt a kapujuk, hogy mindig betaláltam,“ somolygott Kaskó az orra alatt.
„A tiétek meg kicsi volt, mert ti kicsik voltatok, igaz?“
„És mivel a labda óriási volt, ti nyertetek mindig!“
„Így volt, bizony. Ó, az én óriási haverjaim!“ sóhajtotta Kaskó.
„Kaskó, de hol ez a hely?“
„Itt,“ állt meg Kaskó.
„De ezek csak sziklák.“
„Ti pedig csak gyerekek vagytok,“ mondta Kaskó kicsit gúnyosan.
„Ejnye!“ háborodtak fel a testvérek.
„Embergyerekek vagytok, ezért csak azt látjátok amit a szemetek lát.“
„Aha...“
Kaskó erre előhúzott egy furcsa sípot, belefújt és a kőtornyokból különféle szellemek léptek elő.
„Ki szólít bennünket?“ hangzott mindenfelől.
„Én vagyok az, Kaskó!“
„Kaskó?!“ – kiáltottak a szellemek. „Miért hívtál minket?“
„Itt vannak a barátaim.“
„Embereeek?“ – a szellemek megtorpantak és rémülten néztek maguk elé.
„Olyan gyerekeke, akik látják a szellemeket,“ magyarázta Kaskó.
„Vagy úgy, az más.“
„És nagyon szeretnék látni a szellemek titkos városát.“
„Úgy gondolod, hogy megmutathatjuk nekik?“ kérdezte egy nagyszakállú szellem, akinek olyan szemüvege volt, mint Harry Potternek.
„Ezek a legjobb gyerekeke, akiket láttam az utóbbi 286 évben – Trudi és Frici óta.“
„Ők kik voltak?“ suttogta Maja.
„Ezt most hagyjuk,“ mosolygott Kaskó titokzatosan, és akkor történet valami. Az egyik szellem rázendített a szellemek dalára és a többiek is csatlakoztak.
„Ti is énekeljetek,“ buzdította barátait Kaskó.
Maxi és Maja énekelni kezdett – és a kődombok tornyokká és házakká változtak. Nyüzsgött az egész hely, tele csodaszép épületekkel. Tarka színekben pompázott minden, lakájos, békés otthonokat láttak mindenfelé, függőágyakkal ....
„Nahát, hogy ez milyen szép!“ Maja alig hitt a szemének.
„Ez itt Drevenyik, gyerekek.“
„Drevenyik?“
„Ezt a nevet az emberek adták, mi szellemek a Haravara Szellemeinek Titkos Városa - Haszetivá néven tartjuk számon.“
„Haszetivá?“
„Ez egy rövidítés!“
„Á, az első szótagokból!“
„Gyertek, nézzetek körül!“
A gyerekek egy csodás napot töltöttek el Drevenyikben. A szellemekkel házról házra jártak, lecsúsztak a 200 méteres csúszdán és még a szellemek kilátóját is meglátogatták.
„Innen figyeljük meg az embereket, akik Drevenyikbe kirándulnak, nézzétek, ott is jönnek.“
A szellemek pedig jókat kuncogtak azon, ahogy az emberek a szép sziklás alakzatokat és a természetet csodálják, és még csak nem is sejtik, hogy közben a szellemek őket figyelik.
„Ez csodaszép,“ mondta Maja súgva.
„Kár, hogy az embereknek nincs ilyen titkos helyük...“
„Dehogy nincs,“ vetette oda csücsörítve, mert éppen egy fűszálat rágcsált.
„Van?“
„Hát persze.“
„És hol?“
„Nem messze innen,“ és Kaskó a gyerekek felé nézett.
„Hogy micsoda?“
„Miloj.“
„Milyen miloj?“
„Miloj a hely, és a város neve,“ mondta és már fel is pattant a földről.
„Sosem hallottam még ilyen nevű helyről.“
„Ez tulajdonképpen egy falu..vagyis az volt....de tudjátok mit? Inkább megmutatom, menjünk oda!“
Mivel elég sokáig elidőztek Drevenyikben, Milojba már inkább elrepültek, Kaskó adott a gyerekeknek varázsfüvet.
„Még mielőtt Milojba érnénk, még meg kell állnunk egy mágikus dologért Zsigrán.“
„Ahogy mondod.“
Egy kis idő múlva már egy domb tövében álltak, ahonnan elég sok lépcső vezetett fel egy meseszép kis templomhoz, amelynél nem láttak még szebbet.
„Még sose láttam ilyen templomot,“ Maja nem tudta levenni a szemét az építményről.
„Valóban gyönyörű,“ erősítette meg Max.
„Ez Haravara egyik legrégebbi temploma. Sőt, nemcsak Haravarában, hanem a széles környéken is a legrégibbek közé tartozik.“
„Vagy úgy,“ néztek össze a testvérek.
„De ami a legérdekesebb, az az, hogy ez az egyetlen templom Haravarában és a többi birodalomban, amely több száz éve változatlanul fennmaradt.“
„Pompás,“ lelkesedett Maxi.
„Akkor gyerünk!“ kiáltotta Maja.
„Lassan!“
„Majd vigyázunk...“
„Aki látni szeretné Miloj titkos városát, annak először végig kell mennie ezen a 93 lépcsőn,” kezdte Kaskó.
„És?“ – a gyerekek nem értették, miért lenne ez gond.
„A lépcsőket mindkét lábatoknak érintenie kell,“ folytatta Kaskó.
„Vagyis ugrálnunk kell?“
„Vagy mindkét lábbal rálépni a lépcsőre.“
„Világos. És aztán?“ égtek a türelmetlenségtől.
„Aztán végig kell mennetek a templom köré épített fal mentén.“
„Nem értem, miért van a templom körül fal.“
„Hol szoktak állni a templomok?“ kérdezte Kaskó, mint egy tanító bácsi.
„A dombon,“ válaszolták együtt a gyerekek, mintha az iskolapadban lennének.
„És ha valaki megtámadott egy falut vagy kisvárost, az emberek a falu vagy a város legnagyobb épületébe menekültek.”
„A templomba,” értették meg a tanulók.
„És hogy a katonáknak nehezebb legyen a települést bevenni...”
„...körülvették erődítménnyel,” vágott Kaskó szavaiba Maxi.
„Pontosan.“
A gyerekek tehát Kaskóval együtt felmentek a kilencvenhárom lépcsőfokon, és megálltak egy fal előtt, amely mögött egy gyönyörűszép kis templom állt. Úgy nézett ki, mint valami sapka, amit egy óriás visel vagy egy óriás méretű angyal. Elsétáltak a fal mellett, és beléptek a templom kapuján.
„És most mi lesz?” Maxi türelmetlenül topogott.
„Bemegyünk.”
Amikor beléptek, leesett az álluk.
„Kaskó, hiszen ez nem is templom, hanem egy képtár!”
„Régen ugyan minden templomot így díszítettek,” gondolta Kaško, „de ez minden máson túltesz!”
A gyerekek elindultak, hogy megcsodálják a különböző alakokat és lényeket ábrázoló falfestményeket. Néhányuk elég furcsa volt, láttak például egy fura oroszlánt.
„Itt van”, jelentette be Kaško.
„Mi ez?”
„Az élet fája.”
„Aha.”
„Ha megérintjük az Élet fájának megfelelő leveleit, akkor történni fog valami...”
„De, mi, mi fog történni?” Maja már nagyon türelmetlen volt.
„Azt nem tudom”, suttogta Kaskó, „de valamitől lehetővé válik, hogy meglássuk a titokzatos várost”, és elkezdte megkeresni a freskón a megfelelő leveleket.
A gyerekek Kaskóval együtt odamentek az Élet fájához, mindenki talált megának egy szép levelet, és vártak. Hirtelen kicsit elsötétült a kis templom, és ekkor a falon mozogni kezdett a fura oroszlán. Felbőgött, rámutatott a templomban álló kőedényre, majd eltűnt.
„Mi lehet abban a fazékban?”, a kis Maja még levegőt is elfelejtett venni, olyan kíváncsi volt.
„Ez nem egy fazék, hanem egy kőből készült keresztelőmedence.”
„Ide tették a csecsemőket, amikor megkeresztelték őket?”
„Abban az időben nem a csecsemőket keresztelték meg, hanem már idősebb embereket”, magyarázta Kaskó, és kivett a keresztelőmedencéből három kisebb dobott.
„Ez meg mi?“
„Már minden világos!”, jelentette ki Kaskó, és már repültek is.
„Megérkeztünk, Kaskó?”
„Igen! Ugye milyen gyönyörű?”
„De ez nem is egy város. Még csak nem is kisváros, sőt, még falu sem”, nézték körül csalódottan a gyerekek.
„Most csak ez a kis templomtorony áll itt.”
„Ez a torony az egyetlen, ami megmaradt ebből a faluból?”
„Igen, és most a szellemek használják, amikor átrepülnek Haravarán,” magyarázta Kaskó.
„Pihenésre?”
„Nem, napóraként!” árulta el Kaskó.
„Pompás. És mi, mit fogunk csinálni?”
„Mi most dobolni fogunk.”
„Ahogy mondod.“
Mindhárman leültek a bájos torony tövébe, amely egy kicsit az Élet fájára is emlékeztette őket a zsigrai templomban.
„Miért játszunk?”
„Esőt idézünk elő.”
„Esőt?” Maxi és Maja nem értették.
„Azt beszélik, hogy Miloj lakosai gonoszok voltak és ezért a föld alá süllyedtek a házaik.”
„Akkor talán nem kellene felbosszantanunk őket!” ijedt meg Majka.
„Az igazság inkább az, hogy egyszer kiszáradt itt a folyó, kevés eső esett, és nagy szárazság lett…”
„És ezért az emberek elhagyták a házaikat, igaz?” szakította félbe Kaskót Maja, miközben folytatták a dobolást.
„Pontosan. Az Anyatermészet és a szellemek, akik már akkor is napóraként használták ezt a tornyot, kicsit megharagudtak az emberekre, és eltüntették a házaikat.”
„És így kaptak egy szuper napórát.”
„Pontosan.“
Ahogy a ritmust verték a dobokon, az orrukon megérezték az első cseppeket, és még mielőtt észbe kaptak volna, eleredt az eső. A gyönyörű torony körül néhány kisebb-nagyobb ház jelent meg. A gyerekek sétáltak a házak között, Kaskó csak úgy repkedett, de közben nem hagyták abba a dobolást sem.
„Elég!” kiáltott fel Kaskó, de már késő volt. Akkora zápor kerekedett, hogy a toronyról szinte patakokban folyt a víz.
„Na, ezt jól megcsináltuk!”
„Bújjunk el!” kiáltotta Majka, és az erdő felé rohant.
„De hová?“
„A bunkerbe!” mutatott Kaskó az ellenkező irányba.
„Most építsünk bunkert?”
„Van itt egy a közelben.”
„Egy bunker?”
„Egy katonai bunker.”
„Óóóó…!”, csillant fel Maxi szeme.
Egy kis idő múlva már egy fából épített bunker mellett álltak. Vagyis, igazából csak kívülről volt fából. Belülről egy igazi földalatti bunker volt, ahol különböző katonai eszközöket voltak kiállítva és arról is olvashattak, hogyan gyógyították a katonákat az ilyen bunkerekben, háború idején.
„Ez a bunker nem olyan régen áll itt, még száz éve sincs, de nagyszerű hely.”
„Igen, főleg, amikor kint így szakad az eső!”
És amikor fájnak az ujjaid a dobolástól…
A gyerekek ránéztek az ujjaikra, és azok egészen kivörösödtek a dobolástól és az eső előidézésétől.
A bunkerben találtak katonai kötszereket és kenőcsöket is, és közben az eső is elállt.
Este, amikor a gyerekek ágyba bújtak, az eget bámulták és nem tudták lehunyni a szemüket.
„Maxi?”
„Igen?”
„Mi van, ha ott az a felhő is egy titkos város?”
„Lehet, hogy az.”
„Anyáékat is el kell vinnünk Drevenyikbe, Milojba és Zsigrára.”
„Mindenképpen,” fogadták meg a testvérek, és a lecsukódó pilláik alatt színes álomban élték újra az aznapi kalandos kiránduláson szerzett élményeket.
