O         

dakint még sötét volt, a napocska nem igazán sietett felkelni, a sok-sok felhő lomhán úszott az égen. Maxi és Maja zenét hallgattak, az időjárásnak megfelelőt, olyan szép, andalító melankólikus zenét, amikor ....

Bumm és puff és zutty és reccs!

„Ááááááúúúú“ hallatszott valahonnan.

„Hát ez mi volt?“ rémült meg Maja és körülnézett a szobában, ki ordít ilyen fájdalmasan.

„Én nem tudom, de inkább gyorsan bújjunk el,“ mire Maxi megragadta a húgát és a szekrény mögé húzta.

„Hallasz valamit?“ kérdezte a reszkető egy kis idő elteltével.

„Nem“, súgta Maxi.

„Összedőlt a ház“, mondta Maja lassan és a szeme majd kipottyant, annyira meresztette félelmében.

„Dehogy,“ nyugtatta Maxi.

„Azt meg honnan tudod?“ kérdezte Maja és finom megkocogtatta papucsával a padlót, hogy még a földön állnak-e.

„Mert a szekrény mögött ülünk,“ bökte meg a homlokát Maxi.

„Az igaz“, mondta Maja egy kicsit nyugodtabban.

„Na látod,“ válaszolt Maxi csendben és lassan emelete fel a tekintetét a padlóról, hogy lássa, mi volt az a nagy csatazaj.

„Mi történt itt?“

„Azt nem tudom… pssszt“ tette az ujját a szájára Maxi és figyelt.

„Mi az?“ nézett körül Maja ijedten.

„Hallod?“ kérdezte Maxi egészen csendesen.

„Valaki nehezen veszi a levegőt, prüszköl és krákog,“ próbálta Maja megfejteni a hangokat.

„Mintha valaki beteg lenne, “ gondolkozott Maxi és összeszedve a bátorságát kidugta a fejét.

„Én vagyok az“ – hangzott a padlóról.

„Hallottad?“ Maxi most már egészen felbátorodott és szétnézett a szobában.

„Nagyon halk volt“, most már Maja is odamerészkedett és félszemmel kikukucskált.

„És olyan rekedtes“, Maxi még mindig az ismeretlen lényt kereste.

„De mintha valaki azt mondta volna...“ próbálta Maja felidézni az erőtlen szavakat.

„Én vagyok az, Kaskó“ hangzott most már egy picit erősebben.

Mindketten előbújtak a szekrény mögül és a padlón meglátták szellembarátukat, Kaskót. Maxi rögtön felé hajolt, Maja még mindig egészen meglepődve állt, alig tudott mozdulni. Kaskó általában repked a szobában, nem pedig fekszik.

„Kaskó, mi történt veled?“ szakította félbe Maxi a krákogást és szipákolást.

„Azt hiszem, megbetegedtem,“ szuszogta Kaskó olyan hangon, mintha egy kiszáradt gőzmozdony lett volna a torkában.

„Várj csak, mindjárt meggyógyítunk,“ kiáltott fel Maja és a konyhába szaladt.

„Itt is van, “ pár perc múlva már adta is Kaskónak a mézet, valami orvosságfélét és teát főzött.

„Gyerekek, ez nem segít rajtam, “ ült fel Kaskó a szellemfarkincájára támaszkodva.

„Mi szellemek másképp vagyunk betegek,“ igyekezett Kaskó elmagyarázni Majának, hogy miért nincs kedve a kezeléshez.

„Nos, mi ugyanis ....“ kezdte volna Kaskó, de akkor Majának felcsillant a szeme és odahúzta Kaskóhoz a kis kanapéját.

„Köszönöm, igazán kedves tőled, hogy....“ suttogta Kaskó.

„Feküdj a kanapéra és mesélj a gyerekkorodról,“ ült le Maja és Maxi Kaskóhoz, füzetet és tollat vettek elő.

„Miért kellene a gyerekkoromról beszélnem?“ Kaskó nem értette.

„Láttam egy filmet, ahol volt egy orvos, aki lelkibetegeket gyógyított, és úgy csinálta, hogy a beteg a kanapéra feküdt és a gyerekkoráról mesélt és....“

„De hiszen én nem vagyok lelkibeteg,“ Kaskó kishíján megsértődött és a farkincáját furán rázni kezdte, mintha fel akarna repülni, de nincs hozzá ereje.

„De a szellemeknek is van lelkük…“ folytatta Maja.

„Éppen ezért szellemféle betegségem van, nem pedig lelkibetegségem,“ próbálta Kaskó a lehető legértelmesebben elmagyarázni.

„Aha, és azokat hogyan kell gyógyítani?“ erre a gyerekek újra előkapták a tollat és füzetet, a választ várva.

„Tudjátok, mi szellemek szívesen repülünk a magasban, de amikor leterít a betegség, akkor bizony a mélyben tudunk csak meggyógyulni,“ kopogtatta meg Kaskó a padlót.

„Vagyis azt akarod, hogy ássunk el?“ Maja nem hitt a fülének.

„Mint a krumplit?“ akart volna csatlakozni Maxi is a beszélgetéshez, de nem sok sikerrel.

„Dehogyis, hagyjátok abba, mert mindjárt félni kezdek,“ kérte Kaskó a testvéreket.

„Akkor mit tegyünk?“

„Szpeleoterápiára van szükségem.“ Jelentette ki Kaskó gondolkodás nélkül.

„És azt hol lehet kapni?“ álltak fel a gyerekek, hogy már induljanak is az üzletbe, megvásárolni ezt az ismeretlen dolgot.

„Ti nem is tudjátok, hogy mi az?“ csodálkozott Kaskó.

„Nem,“ válaszolta Maja és Maxi kórusban.

„Azt jelenti, hogy a gyógykezelés barlangban történik.“

„Barlangban?“ nézett össze Kaskó két legjobb barátja, és nem hittek a fülüknek, azt hitték, a barátjuk képzelődik.

„És az hol van?“ tért magához Maxi elsőként.

„A Gombaszögi-barlangban.“

„De te nem tudsz repülni,“ jegyezte meg Maxi.

„Azt bizony nem tudok,“ nézett végig az erőtlen testén Kaskó.

„Akkor hogy jutunk el oda?“ kérdezte Maja félve.

„Vonattal Rozsnyóig és autóbusszal Gombaszögre,“ mondta Kaskó és gyenge kezét kinyújtva a térképen is megmutatta a helyszíneket.

„Akkor induljunk,“ állt fel Maja a földről, és elrakta a tollát és a terápiás füzetet.

A gyerekek villámgyorsan összecsomagoltak, a vállukra vették Kaskót, aki, egy igazi szellemhez illően csupán 16 grammot nyomott és nem is volt látható mások számára. Pontosan úgy utaztak, ahogy Kaskó mondta, és egy különleges helyre érkeztek meg.

„Kaskó, de ez egyáltalán nem úgy fest, mintha barlang lenne, inkább egy szuper játszótérnek látszik,“ nézett körül Maja meglepetten és máris sajnálta, hogy eddig még nem próbálták ki.

„Hát persze, hiszen ez a Gombaszögi kemping, ahová előszeretettel járnak a kisgyermekes családok,“ csicseregte Kaskó.

„És te azt honnan tudod?“

„Nemrég meglátogattam Kleofást,“ válaszolta Kaskó gondolkodás nélkül.

„Hogy kicsodát?“ kérdezte a két testvér szinte egyszerre.

„A szellem barátomat, aki szintén itt gyógyult.“

„De hol van itt a barlang?“ kereste Maxi a lyukat a földben.

„Itt, a dombtetőn – csak megkerüljük azt a helyes kis tavat, aztán a szalonnasütőket és ...“

„Mit mondtál?“ vágott a szavába Maja.

„Ahol a kirándulók szalonnát sütnek,“ magyarázta Kaskó.

„Vagy úgy,“ bólintott Maja és Maxi.

„És aztán elhaladunk a szobrok mellett és már ott is vagyunk.“

„De biztos zárva lesz már,“ szomorodott el Maxi és Kaskóért aggódott, aki egyre gyengébbnek tűnt.

„Nekünk pont az lesz a jó,“ kacsintott rá Kaskó.

„Igazán?“

„Igen, mert mi szellemek még lejjebb járunk gyógyulni, oda, ahová a látogatók nem járnak.“

„Azt meg hogy lehet?“ kérdezte Maja kissé sértődötten, amiért a haravarai szellemek már megint valami előnyt élveznek.

„Minden barlang nagyobb annál, amit a turisták láthatnak,“ kezdte Kaskó.

„Persze,“ helyeseltek a gyerekek, „hiszen vannak bennük szűk, járhatatlan folyosók is.“

„Vagy elárasztotta őket a víz,“ jegyezte meg Kaskó.

„Vagy túl kicsik,“ tette hozzá Maxi.

„Vagy veszélyesek,“ villogtatta Maja a szemét.

„És egy ilyen hozzáférhetetlen teremben szoktunk gyógyulni – de vigyázzatok, ma olyasvalakivel fogtok találkozni, akit még sosem láttatok, és akiről nem is tudtátok, hogy Haravarában él még,“ mondta Kaskó és elkomolyodott, mintha valami fontos dolog jutott volna eszébe.

„Kivel?“

„Majd meglátjátok.“

Kaskó valami sípfélét vett elő a zsebéből, belefújt egy dallamot és kisvártatva két újabb szellem jelent meg mellettük. Kiderült, hogy ők voltak a barlang gondnokai. Egy kicsit ráncolták a homlokukat, amikor Maja és Maxi is be akartak menni a barlangba, de aztán Kaskó kezeskedett értük, ők pedig azzal bizonyították kivételes ember-létüket, hogy látják a szellemeket. Így hát felültették őket egy talicskára, vagyis csak valami hasonlóra, ami úgy nézett ki, mint egy kórházi hordágy kerekek nélkül.

Elindultak, vagyis elrepültek, egyenest a föld alá.

„Áááááááááállj!,“ kiáltott fel Kaskó, összeszedve a maradék erejét, és erre mindannyian megálltak.

„Erről megfeledkeztünk,“ mutatott Kaskó a falra és a testvérekre.

„Miről?“ kérdezte Maxi a szellemet, és átvette a kezéből a felé nyújtott kis dobozt.

„A varázsfű, hogy át tudjatok menni a falakon, velünk együtt.“

Maxi és Maja elkezdték rágcsálni a növényt, és arra gondoltak, mi lett volna, ha Kaskó nem állítja meg őket időben. Valószínűleg nekik is lett volna gyógyulnivalójuk!

Egy kis idő múlva már ismét a földfelszín alá vették az irányt, átrepültek a Gombaszögi-barlang csodaszép termei felett. Azt is megtudták, hogy van itt egy bizonyos sztalaktit vagy sztalagmit, vagy más „-it“, ami szerencsét hoz, ha megérintik. Más barlangokban ilyesmi nem fordul elő.

„Kaskó?“

„Igen,“ szólt Kaskó, már igencsak erőtlenül.

 „És az emberek nem járnak ide gyógyulni?“

„Úgy érted, a mi módszerünkkel?“

„Hát igen.“

„Régebben jártak ide, de ma már csak ritkán teszik,“ mosolygott Kaskó, hiszen a kevesebb ember a haravarai szellemek szempontjából csak jót jelent.

„De miért?“ kíváncsiskodott Maja.

„Azt nem tudom,“ vallotta be Kaskó és így folytatta: „Pedig a Gombaszögi-barlang volt az első, ahol a szpeleoterápiát alkalmazták, nemcsak Haravarában, hanem a környező országok között is“.

„Nahát,“ mondta Maja álmodozva és már előre örült a barlangban rájuk váró kalandoknak.

„Sőt, néhány éve a barlangot felvették a világörökség listájára is,“ jutott még Kaskó eszébe.

„Miért?“

Mert ez egy kivételesen szép barlang és olyan dolgok találhatók benne, amilyeneket sehol a világon nem láthatsz,“ mosolygott Kaskó az orra alatt.

„És mik azok?“ kíváncsiskodott Maxi és Maja.

„Éppen ez az, ami gyógyít bennünket,“ mondta Kaskó még titokzatosabban és úgy tűnt, hogy máris jobban érzi magát.

„De mi az?“

„Hát ez!“

„Maja és Maxi körülnéztek és alig hittek a szemüknek.

„Mi lehet ez?“

„Ezek itt cseppkövek,“ válaszolta Kaskó a lehető legbölcsebben.

„Cseppek vagy kövek?“ próbálták megérteni a gyerekek.

„Pontosabban szólva, különleges szalmacseppkövek,“ próbálta elmagyarázni Kaskó.

„Mint a szalmaszálak?“

„Igen, csakhogy ásványból vannak és ....“

„És hogy lehet ettől meggyógyulni?“ szakította félbe Maxi türelmetlenül, mert nem tudta elképzelni, hogyan tudna egy kőfalból lógó szalmaszál vagy cseppkő gyógyítani.

„Nos…“

De Kaskó nem tudta folytatni, mert akkor hirtelen történt valami. Egy óriás szikla mögül előlépett egy óriás és lassú léptekkel sétált feléjük.

„Jó napot kívánok, Kaskó úrfi,“ zengte mély hangján, mint egy színész a színpadon, és Maja majdnem elájult, persze nem a hangtól, hanem mert szörnyen megijedt.

„Szervusz, Karsztián,“ köszönt Kaskó illedelmesen.

„Karsztián?“ Maja nem hitt a fülének.

„Ő a Szlovák Karszt óriása, és mit éppen az ő területén tartózkodunk,“ súgta Kaskó Maja fülébe, úgy, hogy Karsztián ne hallja.

„Aha, így már értem, igaz, hogy óriásra egyáltalán nem számítottam itt a föld alatt,“ ismerte be Maja, de már nem kapkodta a levegőt és a szeme sem volt annyira rémült.

„Képzeld, mit lenne, ha föld felszínén találkoznál vele,“ nevetett Kaskó.

„Azt inkább meg se próbálom elképzelni“, szólalt meg végre Maxi is, aki eddig csak tátott szájjal és nagy szemekkel bámulta, mit történik.

„Kezdhetjük?“ kérdezte Karsztián.

„Hát persze,“ tárta szét a karját Kaskó.

Karsztián egyik karjával felemelte Kaskót az egyik szalmacseppkőhöz és öblös hangján mondta:

„A Gombaszögi-barlang azon részében, ahová az emberek is beléphetnek, akár három méteres szalmacseppkövek is vannak.“

„Tyűha,“ Maja és Maxi csak ennyit voltak képesek kimondani.

„Itt pedig akár hatméteresek, látjátok?“ mutatott körbe Karsztián, és a két testvér ekkor döbbent rá, milyen különleges, meseszép helyen vannak.

„Egyes cseppkövek speciálisak,“ mosolygott Kaskó már sokkal jobb kedvvel.

„Speciálisak?“ A gyerekek most már bármit el tudtak képzelni.

Karsztián ekkor Kaskót odatartotta az egyik vékony szalmacseppkőhöz, Kaskó pedig inni kezdett, mintha csak egy pohár gyümölcslét kapott volna, szalmaszállal.

„A természet tele van titkokkal és ezek közül számos titok a víz vagy a föld alatt rejlik,“ kacsintott rájuk Karsztián.

„Nahát, “ csodálkozott Maxi és Maja.

„Már jobban érzi magát, Kaskó úrfi?“ kérdezte Karsztián előzékenyen.

„Már érzem, hogy visszatér az erőm.“

„Földanya tudja, mire van szüksége,“ ütögette meg Kaskó vállát az óriás, de csak nagyon finoman.

„Lassan indulhatunk is, szálljunk fel,“ nyújtózkodott Kaskó és már bele is kezdett volna a varázsmondókába...

„Ha-ha-ha“ – Karsztián óriásit kacagott, ha lettek volna látogatók a barlangban, biztosan ők is hallották volna.

„Valamit vicceset mondtam?“ Kaskó nem értette, mi ez a nagy nevetés.

„Ez még csak az Ön gyógykezelésének a kezdete,“ súgta a fülébe Karsztián.

„De nekünk estére haza kellene érnünk,“ Majának eszébe jutott, hogy a szüleik várják őket.

„Ne féljetek, most átmegyünk a barlang másik részébe, ahová az emberek is járnak, hogy megcsodálják a kis szalmacseppköveket, és azt hiszik, hogy azok csak kövek,“ vigyorgott Karsztián sokatmondóan.

„Miért, hát nem csak azok?“ kérdezte Maxi óvatosan.

Karsztián csak mosolygott tovább, újra felkapta Kaskót, felültette a talicskára és olyan gyorsan szaladt vele, hogy Maja és Maxi alig bírták utolérni.

A talicska hirtelen megállt, egy kötél vagy zsinór állította meg, és amikor Maxi és Maja meglátták, mi van a kötél végén, igencsak meglepődtek.

„Mi van, még nem láttatok törpéket?“ rikkantott vidáman egy vidám törpe, kék kantáros nadrágban és fura sapkával a fején.

„Csak a mesében,“ Maja csak ennyit volt képes kipréselni magából, Maxi pedig szótlanul nézett.

„Ja, szóval újoncok vagytok,“ csapott a térdére a törpe.

„Ők itt emberek,“ mutatta be Kaskó az újoncokat.

„De mit csinálnak ......a barlangnak ezen a részén?“ nézett kérdőn ás gyanakodva mindkettőjükre a törpe.

„Az úgy volt...“ kezdte volna magyarázni Kaskó.

„És hogyhogy látnak bennünket?“ hökkent meg most a többi törpe is, akik eddig nem is törődtek Maxival és Majával, hiszen úgy gondolták, nem látják őket.

„Egyszerűen csak így van, látnak benneteket,“ felelte Kaskó.

„Talán kivételesek?“ kérdezte az egyik törpe és vizsgálni kezdte Maxit és Maját.

„Bizony azok,“ erősítette meg Kaskó és megölelte a barátait.

„Akkor hát, parancsoljatok,“ mutatott a törpe egy újabb terem felé.

Maxi, Maja, Kaskó és a két törpe belépett egy terembe, ahová a látogatók is beléphetnek, ha eljönnek Gombaszögre. A terem falai telis-tele voltak apró szalmacseppkövekkel, és állt még vagy tizenöt törpe is.

„Pssszt,“ mondta valaki és akkor a törpék felemelték az aprócska kalapácsaikat és a cseppköveket ütögetve egy gyönyörű dallamot játszottak el.

„Nem értem, hogyhogy nem törnek le a cseppkövek?“ súgta Maja.

„Ezeket a kis kalapácsokat a törpék készítik egy speciális ásványból, a csengőkőből,“ mutatott rá Kaskó az egyik kőre a sziklafalban.

„Miből?“

„Csengőkőből,“ ismételte meg Kaskó.

„De hiszen olyan nem is létezik,“ mosolygott Maxi, aki jól ismerte az ásványokat és kőzeteket.

„Hm, úgy érted, ti nem ismeritek, de látod, mégis létezik,“ mondta Kaskó, miközben mozogni kezdett a kalapácsos zene ritmusára.

Mindenki elcsendesett, élvezték a zene és a hangulat hatását.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy csend lett, a törpék már abbahagyták a zenélést.

Lassan kinyitották a szemüket.

„Nos, Kaskó úrfi és társai, úgy gondolom, hogy még egy utolsó dolgot kellene elvégeznünk,“ szólalt meg kaján mosollyal az egyik törpe, pont mint egy mesében.

„És m lesz az?“ kérdezte Kaskó.

„Alaposan el fogtok merülni.“

„Neeeee!“ sikoltott fel Maja.

„Valami baj van, kisasszony?“ nézett Majára az egyik törpe szigorúan.

„Csak annyi, hogy rajtam nincs fürdőruha, nem tudok belemerülni a vízbe“ kapkodta a levegőt Maja.

„Saját magatokban fogtok elmerülni.“

„Magunkban?“ ezt már Kaskó sem értette.

„Van itt nálunk egy különleges hely ehhez,“ lassan kisétáltak a barlangból és a törpe a széles völgy felé mutatott.

„Ott egy régi kolostor, egy kúria, toronnyal, és....“ kezdte volna magyarázni a gyógykezelésük további részét a törpe, de Kaskó azonnal széttárta a karját:

„Értem, már repülök is!“

„De ön még nem repülhet!“ állította le a törpe.

„Akkor hogy jutunk oda?“ érdeklődött Kaskó.

„Gyertek,“ mondta a törpe nagyot sóhajtva a látogatók értetlensége láttán.

A törpék kivezették a kis csapatot a barlangból és egy toronyra mutattak.

„Oda kell ugranunk?“ Maja kezdett aggódni.

A törpék erre csak felkacagtak és eltűntek.

Maxi jobban megfigyelte a tornyot.

„Hiszen ez egy zipline!“

„Az meg mi?“ ezúttal Kaskó volt az, aki nem értette, miről van szó.

„Ez egy átcsúszópálya,“ mondta Maxi és a kötelekre mutatott, amelyek a toronyból egy másik pont felé vezettek, a mélybe.

„Miféle csúszópálya?“ most már Maja is csodálkozott.

„Itt beleülsz, felcsatolod magad és a kötélen át átcsúszol valahova máshova,“ mondta Maxi és szemmel láthatóan már örült is a kalandnak.

„Nem valahova, hanem ahogy nézem, egyenesen a régi kolostorba.“

Maja és Maxi felvitték a 16 grammos Kaskót a toronyba, rögzítették a hevedert és leereszkedtek.

„A zipline csudajó!“ kiáltotta Maxi.

„Jééééééééé,“ kiabált mögöttük Kaskó, amíg lefelé suhantak. Valóban egy régi kolostorhoz érkeztek, ahol egy fura ablakot láttak és gyönyörűen rendbehozott romokat.

Kamoši vystúpili a videli akési podivné okno a krásne upravené zrúcaniny kláštora.

„Szóval ide járnak a szellemek meditálni?“

„Ide is,“ Kaskó végre a helyén érezte magát. „De csak itt van ez a különleges dolog.“

„És mi az?“ várta Maxi és Maja az újabb meglepetést.

„Nézz oda,“ mutatott a falra Kaskó.

„Egy kéz,“ mondták ki egyszerre a testvérek és a falon valóban egy kéz látszott, egy nagyobb festmény maradványa.

„És mit csinál ez a kéz?“ kérdezte Maja óvatosan.

„Mintha simogatna,“ nézegette a kezet Maxi.

„Megóv téged, vigyáz rád. Ez egy varázserejű kéz, amely alatt mi szellemek behunyhatjuk a szemünket, semmire sem kell gondolnunk és semmi bajunk nem esik,“ magyarázta Kaskó.

„A titokzatos kéz megvéd benneteket?“

„Pontosan.“ Azzal Kaskó lehuppant a varázskéz alá, lehunyta a szemét és gyűjtötte az erőt, gyógyult.

„És mi mit fogunk csinálni?“ tanakodtak a testvérek.

„Nézd csak!“ mutatott rá Maxi valamire.

Ott mellettük állt egy kisebb kastély, kávézóval és egy különös ablakkal, amely nem egy falban volt, hanem csak úgy a földön állt.

„Ez miféle ablak?“

„Kaskó most nem fogja megmondani, nézzük meg mi magunk!“ hívta Maxi a húgát.

„Csodás, szinte varázslatos,“ csicseregte Maja, amikor már az ablaknál álltak.

Az ablak a múltra nyílt és a történelem látszott rajta: ha valaki az ablakon át a kolostorra nézett, megláthatta, hogyan nézett ki az épület régen.

„Ez nagyszerű,“ áradozott Maja.

Maxi és Maja teát és gyümölcslét rendeltek, kinéztek az ablakon, hogy a múltba lássanak és megnézték a kastélyban található kiállítást is, ahol azok a tárgyak sorakoztak, amelyeket a felújítás során kerültek elő a romok közül.

„Ide el kell hoznunk anyát és apát.“

„Legalább egy egész napra.“

„Úgy van! Itt egész nap jókat fogunk játszani!“

„És azt a kilátótornyot még meg sem néztük,“ fedezett fel Maxi egy újabb érdekességet.

„És a barlangot sem, vagyis azt a részét, ahová a látogatók szoktak bemenni,” jutott Maja eszébe.

És ahogy minél messzebbre próbáltak nézni az ablakon át, el is aludtak, és szinte észre sem vették, amikor a kipihent és meggyógyult Kaskó hazaszállította őket az ágyaikba.