

„To je krásny deň!“ vykríkol Kaško, len čo dosadol na okno Maxíka a Majky, ale ako sa zdalo, Majka a Maxík si to nemysleli.
„Hahó, azt mondtam, hogy pompás napunk van,“ ismételte meg Kaskó és olyan széles mosoly terült szét az arcán, hogy azt Mona Lisa és a hermelines hölgy is megirigyelhették volna.
„Jól van, jól van, hallottuk,“ mondta Maxi egyhangúan és megint a falat bámulta.
„Mi történt?“ kérdezte Kaskó, most már kissé csalódottan.
„Á, semmi,“ vágták rá a gyerekek.
„Vagy úgy,“ ült bele Kaskó a karosszékbe, „szóval így néznek ki az embergyerekek, amikor semmi sem történt, hmm,“ nézett rájuk, választ várva.
Majka s Maxíkom sa na chvíľku pozreli na Kaška v kresle, ale hneď sa vrátili pohľadom k stene a k podlahe.
„Elmondja végre valaki, hogy mi van?“ Kaskó nem bírta tovább és felemelte a hangját.
„Az van, hogy Maxi memóriája olyan, mint az amőbáké,“ kezdte végre Maja magyarázni a helyzetet.
„Mint a mié?“ Kaskó ugyan már több évszázadot megélt, de még nem hallott a mű babákról.
„Amőbák,“ ismételte Maja.
„Arra az egysejtűre gondolsz, amelynek nincs memóriája?“ Kaskónak mégis kezdett derengeni valami.
„Pontosan,“ erősítette meg Maxi.
„Ejnye-bejnye, hát mit felejtettél el?“ Kaskó most már mindent értett és kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, válaszra várva.
„Azt, hogy ezen a hétvégén versenyünk van,“ mondta Maja mérgesen és kissé szomorúan.
„Ale veď je to cez víkend, tak sa ešte pripravíte, potrénujete, nie?“, nechápal Kaško.
„Ale my sme mali preteky vymyslieť!“ vyhŕklo konečne niečo aj z Maxíka.
„Hogyhogy kitalálni?“ Kaskó arcáról eltűnt a mosoly, mert sejtette, hogy valami nagy gondban lehetnek.
„No, každý mesiac si jeden kamoš v našej partii vymyslí nejaké preteky pre všetkých ostatných kamošov - v čomkoľvek - napríklad aj vo výrobe mydla alebo v skákaní cez kaluže,“ začal vysvetľovať Maxík.
„Ugyan már, hiszen azt egy-kettőre kitaláljuk,“ örült meg Kaskó, amikor kiderült, hogy csak ez az, amit a gyerekeket emészti. Örömében egészen a plafonig repült.
„De mi nemcsak úgy akármit akarunk kitalálni,“ mondta Maxi és idegesen dörzsölte a két kezét.
„Mert Maxi megígérte a barátainknak, hogy mi ketten, vagyis velem, egy szuper versenyt fogunk kitalálni,“ mondta Maja egyre hangosabban és közben szúrós szemmel nézett Maxira, „és még azt is hozzátette, hogy olyan érmeket és díjakat hozunk, amilyet még nem láttak, mert azok valódiak lesznek!“
„Aha, nos, ez már kicsit nehezebb lesz, de nem lehetetlen,“ gondolta Kaskó és a feje búbját simogatta, amit az előbb a mennyezetbe ütött. Mert ti talán nem tudjátok, hogy a szellemek át tudnak repülni a falon, ha akarnak, de ha túlságosan örülnek, vagy éppen morcosak, akkor bizony neki is szoktak ütközni.
„Kíváncsi vagyok, ugyan mit tudunk kitalálni két nap alatt,“ állt fel Maja lemondóan és inkább leült rajzolni.
„Musí to byť tu v Košiciach?“ opýtal sa Kaško a už mal niečo v hlave, nejaký plán, to na ňom bolo vidieť.
„Haravarában kell lennie,“ figyelt fel Maxi, mert már ismerte Kaskónak ezt az arckifejezését.
„Akkor indulhatunk is,“ igazította meg Kaskó a farkincáját.
„De hová?“ kérdezte Maja és Maxi egyszerre.
„Imregre,“ mondta Kaskó csak úgy foghegyről.
„Ha, ha, ha,“ kacagott Maja és visszaült a rajzához.
„Nagyon vicces,“ tette hozzá Maxi és újra a falat bámulta.
„De igazán van ilyen nevű falu,“ Kaskó már az ablaknál várta a barátait.
„Vagyis nem csak tréfáltál?“ fordult oda Maja és Kaskó a fejét csóválta.
„Szóval te komolyan mondtad?“ még Maxi is rákérdezett.
„Imreg egy olyan falu, hogy elájultok, ha meglátjátok, “vigyorgott Kaskó, és ebből világos lett, hogy jól fognak mulatni és megoldódik a helyzetük.
„Nos, akkor mire várunk?!“ pattant fel Maxi.
„Én csak rátok várok!“ kiabálta Kaskó és gyorsan lerepült. A gyerekek lefutottak a lépcsőn, egyenesen az állomásra, ott felszálltak a vonatra, végül pedig egy buszra, ami elvitte őket Királyhelmecre. Ott felidézték azt a napot, amikor Maxit lovaggá ütötték és tovább utaztak Imregre.
„Hát ez mi?“ álltak meg mindhárman, tátott szájjal valami különleges képződmény előtt.
„Ez itt, srácok,“ büszkélkedett Kaskó, „a fűzlabirintus.“
„Azta,“ Maxi csak ennyit tudott kinyögni.
„Ez szuper,“ lelkesedett Maja.
„Itt aztán olyan versenyeket találunk ki, hogy csak na!,“ és Maxi már gondolatban a különféle versenyszámokat tervezte.
„Segítek,“ hangzott egy hang Kaskó, Maxi és Maja háta mögött.
Všetci traja sa otočili a za nimi stál taký chlapík – no keby sme ho mali pomenovať, tak by sa asi volal vŕbový človiečik v hnedom, so strapatými vlasmi. Vyzeral trochu ako vodník, ale nie ten zlý, ale dobrý vodník z rozprávky. A hlavne mal veľmi dobré oči a kto má dobré oči, tak ten má aj dobré srdiečko.
„A nevem Willi,“ szólalt meg kellemes hangon.
„És mit csinálsz errefelé, Willi?“ Maja rögtön össze akart barátkozni vele.
„Én vagyok az idegenvezető,“ mutatott rá a fűzlabirintusra.
„Ez nagyszerű,“ Maxi is szívesen barátkozott volna a manóval, „és minket is végigvezetsz rajta?“
„Hiszen ezért vagyok itt!“ mondta Willi ragyogó arccal és el is indult a labirintus felé. Willi manó mindent megmutatott a kis látogatóknak, elmagyarázta, hogy nőnek a fűzfák, mit kell tenni, hogy ne tévedjenek el és még sok-sok más dolgot is mesélt. Kaskó közben körülöttük repkedett és néha azzal szórakozott, hogy Willi hajába fújt és ettől a fejé úgy nézett ki, mint egy tál spagetti egy jó haravarai étteremben. Végül mutatott nekik még valamit a labirintus közelében.
„És ez mi?“ nézte Maja az újabb fűzfavesszőket.
„Ezek itt, kérem szépen, állatszobrok, vesszőből,“ mutatta Willi és odafutott az alkotmányokhoz, a gyerekekkel a nyomában.
„De szépek!,“ áradozott Maxi.
„Nem semmi, igaz?“ dicsérte Willi tulajdonképpen saját magát, és Kaskó is elégedetten bólogatott.
Willi odapillantott a labirintus felé, ahol újabb gyerekek álltak.
„Bocsánat, srácok, várnak rám a gyerekek, ők is meg akarják nézni a labirintust.“
A gyerekek kezet adtak a manónak, és megegyeztek, hogy ide még biztosan vissza fognak térni a szüleikkel együtt.
„Itt kellene elkezdődnie a versenyeteknek,“ súgta Kaskó Maxi fülébe.
„De miért pont itt, nem értem, miért itt kezdjük?“ fordult Maxi Kaskóhoz.
„Csak azért, kedves barátom, mert itt mindenki kiválaszthatná …“
„A saját állatfiguráját,“ vágott Kaskó szavába Maja.
„Pontosan,“ simogatta meg Kaskó a kislány fejét.
„To je super nápad,“ potvrdil Maxík, „a potom by sme sa mohli hľadať alebo naháňať ,alebo hľadať sa podľa zvukov alebo podľa stôp.“ Maxík chrlil nápady a Majka ich len zapisovala, až ich už mali asi tak 68.
„És aztán átmehetnénk abba a labirintusba,“ Maxi tovább ötletelt.
„És ott mindenkinek meg kell találnia a saját ösvényét,“ segített Maja is.
„Ez az!“ rikkantott maxi és így folytatta: „és akkor a srácok kaphatnának egy olyan fonalat, mint az Ariadnéé és ha el is tévednek, csak feltekerik a gombolyagot és könnyen visszatalálnak…“
„Talán újabb ismeretlen ösvényeket is felfedezhetnek.“
„Nem akarok beleszólni,“ kezdte Kaskó, „ de lehetne náluk egy darab papír is, amelyre feljegyzik a saját menekülő útvonalaikat és ezzel létrejönne a labirintus térképe. Csíny letudva, labirintus bejárva,“ mondta, de a reakció helyett nagy csönd volt a válasz.
„Mi az, történt valami?“ Kaskó nem értette és a szobrokat vizsgálgatta, hogy kiszáradtak-e, esetleg kigyulladtak vagy valami hasonló.
„A díjak,“ mondta Maxi szomorúan és Majának még a szeme is könnyes lett.
„Azt ígértük a barátainknak, hogy igazi érmeket kapnak majd,“ hüppögött Maja.
„És ez akkora baj?“ kérdezte Kaskó kicsit bután.
„Igen, baj, mert te talán nem tudod, de az emberek világában az érmék például aranyból, ezüstből vagy bronzból készülnek.“
„Aha, és mi lenne, ha mindenki kapna egy krumpliérmet?“ javasolta Kaskó.
„Nič iné nám neostáva, len vymyslieť super súťaže a hry,“ zavzdychal Maxík „a priznať, že ceny a medaily nemáme.“
„Azt már nem!“ jelentette ki Kaskó.
„Hogyhogy nem?“ nézett rá Maja egy kicsit morcosan, mert azt hitte, hogy Kaskó megint a krumpliérmekkel fog előjönni.
„Ha aranyból kell, akkor aranyból lesz, elmegyünk Nagytárkányba,“ mondta Kaskó nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
„Hová?!“ kérdezték a testvérek.
„Nagy-tár-kány-ba,“ ismételte meg Kaskó lassan.
„De mi az, mi ez a hely?“ kérdezte Maxi értetlenül.
„Ott biztos mindenkinek nagy a párkánya,“ kuncogott Maja.
„Vagy párkánymosó versenyt szoktak ott rendezni, ahol aranyat és ezüstöt lehet nyerni,“ folytatta Maxi a fantáziálást.
„Nagytárkány tele van arannyal, ahol most is lehet aranyat találni, vagy térképet arról, hogy hol az arany és természetesen...“
„Természetesen azonnal odamegyünk,“ döntött Maja mindegyikük nevében.
„De tudnotok kell, hogy ezúttal mesebeli aranyról van szó,“ pontosított Kaskó.
„Hiszen az szuper, hogy a gazdagságuk mesebeli,“ Maja nem értette, Kaskó mire gondol a megjegyzésével.
„Én csak annyit mondtam, hogy az arany mesebeli, de majd meglátjátok, ha odaértünk.“
Kaskó elővette a köpenye zsebéből az eltüntető röptetőfüvet, ami egy olyan növény, amitől nemcsak repülni lehet, de egyúttal láthatatlan is lesz, aki elfogyasztja. Amint ezt megtették, már mindhárman a levegőben voltak, de csak egy rövid ideig, mert Nagytárkány mindössze 40 kilométerre van Imregtől.
„Itt is vagyunk,“ mondta Kaskó diadalmasan a földreszállás után.
Maja és Maxi a földön ültek, mert így értek földet és nem is volt kedvük felállni, mikor meglátták, hová érkeztek.
„Jó, mi?“ kérdezte Kaskó a gyerekeket.
„Mhm, akože dom je to pekný,“ začal Maxík.
„Csak nem azt akarod nekünk mondani,“ folytatta Maja, „hogy ez a ház tele van arannyal?“
„De én nem mondtam, hogy itt bármi tele lesz arannyal,“ védekezett Kaskó.
„Akkor hát,“ Maxi felállt és jobban megnézte a valóban szép épületet, amely már biztos legalább 300 éve ott állt. „Van ebben a házban legalább egyetlen aranyrög, vagy ezüst, vagy bronz, hogy abból érméket készítsünk?“
Valami rögöket tudnék mutatni,“ mosolygott Kaskó a szellembajusza alatt.
„Ugye most nem a sárrögökre gondolsz?“ állt fel most már Maja is.
„Aranyra gondolok,“ és Kaskó a fejével intett a gyerekeknek, hogy induljanak az épület felé.
„Mi ez az épület?“ kérdezte Maxi, amikor végre elindultak a kijelölt irányba.
„Nos hát, ez itt a Tisza folyó,“ kezdte Kaskó jó messziről a magyarázatot.
„Jasné,“ povedala Majka a obzerala si stavbu, ktorá bola naozaj majestátna a predstavovala si, v ktorom okne je asi to zlato.
„Tam, na druhej strane rieky, je už Maďarsko,“ ukázal dúšim prstom Kaško „a tam za kopcami alebo skôr kopčekmi, je Ukrajina.“
„Ó, szóval itt három határ húzódik közel egymáshoz,“ nézett körül Maxi lelkesen.
„Csakúgy, mint Királyhelmecen,“ erősítette meg Kaskó.
„De hol van az arany?“ Maja már nem bírta tovább. „Melyik ablakban?“
„Itt a Tiszán,“ folytatta Kaskó.
„Vagyis a folyón,“ tette hozzá Maxi, aki tekintetével szintén az ígért aranyat kutatta.
„Itt jöttek-mentek a hajók,“ hunyta le a szemét Kaskó, és közben elképzelt valamit, „itt pedig megálltak, és elkezdődött a ki-és berakodás …“
„Az arany!“ ébresztette fel Maxi a szellemet az álmodozásból.
„Pontosan,“ bólintott Kaskó és már oda is értek egy gyönyörű kapuhoz. Beléptek és belül egy múzeum-félét láttak, tele térképekkel, érdekes műszerekkel és megannyi különféle tárggyal, de arany az nem volt köztük.
„Kaskó?!“ kezdte Maxi.
„Igen, Maxi?“ szólt Kaskó a régi térképek, történelmi műszerek, karosszékek és asztalok között repkedve...
„Na ktorej z týchto krásnych máp, ktoré tu visia, je naše zlato?“
„Azt hiszem, mindegyiken,“ felelte Kaskó nyugodtan.
„Ezt meg hogy érted, hogy mindegyiken?“ Maja előkapta a nagyítót és kereste az aranyat a térképeken.
„Ugyanis ezek a térképek azt mutatják, hogy hol bányászták az aranyat,“ magyarázta Kaskó.
„Igazán?“ kérdezték a gyerekek még egyszer és mindketten a térképeket bújták, mint valami tudósok az akadémiáról, vagy mint egy tudományos intézetben vagy egy kémiai laboratóriumban.
„De a fehéret,“ bökte ki végre Kaskó.
„Milyen fehéret?“ figyelt fel Maja és egy pillanatra letette a nagyítót.
„A mesebeli fehér aranyat,“ kacsintott rá Kaskó.
„Gondolkozom, melyik mesében van szó fehér aranyról,“ elmélkedett Maxi, „de nem jut ilyen eszembe.“
„De nekem igen,“ mosolygott Maja Kaskóra. „Jól behúztál minket a csőbe, de ez egy szuper ötlet.“
„Akkor jó,“ lélegzett fel Kaskó.
„Elmagyaráznátok végre nekem is?“ Maxi még mindig nem értette.
„Toto tu, braček,“ ukázala na mapy Majka, sú mapy miest, kde sa ťažilo rozprávkové zlato“.
„Gyémántot?“ gondolkozott Maxi. „De a barátainknak nem adhatunk gyémánt érmet, vagy igen?“
„Mi az, ami a mesében még az aranynál is többet ér?“ próbált Maja segíteni a testvérének.
„A só?“ próbálkozott Maxi halkan.
„Pontosan,“ nevetett Kaskó.
„Vagyis ez itt…“
„Ez itt egy régi sóraktár. Itt tárolták a sót, ide érkeztek a hajót és innen szállították egész Magyarországra, és még tovább,“ mutatta Kaskó az előttük látható makettet a sóraktárról. Annak az épületnek a kicsinyített mása volt, amelyben most voltak.
„Szóval akkor sóból készítünk érmeket?“ foglalta össze Maxi a kialakuló tervet.
„Így van, és ez nagyszerű lesz, mert kapnak egy érmet, ami az aranynál is többet ér, és közben nagyon jól fogunk mulatni,“ örült Maja.
„Akkor mindent kitaláltunk?“ állt meg Maxi egy pillanatra.
„Úgy tűnik, igen,“ pillantott rá Maja a jegyzeteire.
„A kde je Kaško?“ opýtala sa Majka Maxíka a naozaj, pozreli sa okolo seba a Kaško nikde.
„Kaskóóóóó!!“ kiabáltak mindketten.
„Itt vagyok,“ fújtatott és lihegett Kaskó.
„Merre jártál?“
„Az unokatestvéremet kerestem, Perszifált.“
„Jópofa neve van,“ jegyezte meg Maja.
„Igen, Perszifál már sok-sok éve itt lakik.“
„És ő tudja, hogy juthatunk el az aranyhoz, akarom mondani, a sóhoz,“ javította ki magát Maxi.
„Tudja, de nincs itt,“ gondolkozott Kaskó. „Fel kell hívnom!“ és nekifogott a szellemhívásnak. Vett egy jó nagy levegőt és ahogy ráfújt az üveglapra, ami a pásztorok művészetét bemutató kiállításban állt, szintén a sóházban, az üvegen megjelent egy üzenet, pont olyan, mint amilyet még szellem-gyermekkorukban hagytak egymásnak.
„Az Aranyhomokon vagyok,“ közölte az üvegen előbukkanó felirat.
„Szuper, akkor máris megyünk utána,“ mondta Kaskó és már indult volna.
„De Kaskó, most nem mehetünk egy egészen másik országba.“
„Miért is mennénk másik országba?“ Kaskó nem értette.
„Mert az Aranyhomok nem Haravarában van,“ oktatta ki a szellemfiút Maja.
„De van egy Artanyhomok itt is, Kistárkányban,“ vigyorgott Kaskó.
„Komolyan mondodt?!“ hitetlenkedett Maja.
„Gyertek, nem kell messzire mennünk,“ hívta Kaskó a barátait az újabb kalandra.
A naozaj, za malú chvíľku sa dostali k rieke Tise a k plážam z piesku s nádhernou prírodou. Kaško sa zrazu rozletel smerom k ležiacemu, oddychujúcemu chalanovi, tľapol ho po pleci a ten skoro dostal infarkt, ale nemohol ho dostať, lebo to bol duch Persifal.
„Íme, ő itt az unokatestvérem, Perszifál,“ mutatta be a fiatalembert Kaskó.
„Akkor ti vagytok azok a gyerekek, akik látják a szellemeket és játszotok is velük?“ nézte végig figyelmesen Perszifál Maját és Maxit.
„Mi vagyunk azok. Az én nevem Maxi, ő pedig a testvérem Maja,“ kezdte Maxi.
„És szeretnének egy darab sót, ha jól sejtem”, mosolygott Perszifál kajánul.
„Vagy inkább három darabot,“ súgta oda Maja bátortalanul.
„Hogy legyen több érménk a barátaink számára,“ tette hozzá Maxi.
„Akkor csak feküdjetek le nyugodtan,“ mondta nekik Perszifál kedvesen, „és mi Kaskóval nemsokára visszatérünk.“
„Nekem is mennem kell,“ szomorodott el Kaskó, pedig szívesen maradt volna tovább, hogy a barátaival játsszon a strandon.
„Hát persze, hogy jönnöd kell. Nem láttalak már vagy 150 éve, el kell mesélned, mi újság“. Ezzel a két szellem elrepült.
A gyerekek először a strandon szórakoztak, aztán úsztak egy kicsit, megcsodálták a természetet. Olyan jól érezték magukat a Tisza-parti strandon, mintha legalábbis a Balti-tenger mellett nyaraltak volna. Átintegettek a gyerekeknek a túlsó partra, Magyarország felé és amikor ledőltek egy kicsit napozni, elaludtak. Reggel pedig már a saját ágyaikban ébredtek, és az ágyuk mellett találtak tizenkét sórögöt és egy kész tervet a fűzlabirintusban szervezett játékokhoz.



