Bol krásny aprílový deň, aj keď sa to vôbec nezdalo z chôdze Majky a Maxíka. Tí takmer bežali po Hlavnej ulici v Košiciach, v hlavnom meste Haravary. Kaško, ich kamoš duch, sa už u nich neukázal niekoľko dní a to znamenalo, že ochorel alebo sa niečo udialo - a to niečo mohlo byť čokoľvek.
„És ha beütötte a fejét a dóm harangjába?!“ Maja kétségbeesésében már ilyesmire is gondolt.
„Jó néhányszor mondtam neki pedig, hogy ne repkedjen arrafelé,“ bosszankodott tovább Maja.
„Vagy a szellemvilágban repkedett valahol és összeütközött egy varázslóval,“ folytatta Maxi is a rémisztő forgatókönyvet, „aki talán egy darab szappanná változtatta.“
„Vagy libává, de nem, mégse, állattá nem változtatná,“ mérlegelte Maja.
Kým si v mysli kreslili tieto super strašidelné scenáre, tak sa dostali až pred vežu, kde býval Kaško. Vystúpili až hore a tam to uvideli. Kaško sa prehrabával v knihách, asi 157 kníh ležalo na zemi, všade boli akési papiere a akési počmárané kusy kameňov.
„Kaskó,“ mondta Maja egészen halkan, mert nem akarta megzavarni.
„Kaskó,“ kezdte Maxi is, halkan, miközben azt látta, hogy Kaskó az egyik könyvtől a másikig repül, aztán ki az ablakon, vissza, majd a fejét a falba veregette és kiabált: „Jusson már eszedbe, Kaskóóóóó!!!“
„Kaskó!“ Maja kicsit felemelte a hangját, de Kaskó még észre sem vette őket.
„Lehet, hogy ott lesz!“ kiáltott fel Kaskó és Maxi felé repült.
Megállt előtte és köszönés helyett a hátizsákjában kezdett kutatni.
„Talán itt hagytam!“
„Kaskó!!!!“ Maxi most már jó hangosan rászólt.
„Ne haragudjatok, srácok, ma nem lesz időm, és talán a következő napokban sem,“ mondta Kaskó, és szünet nélkül repkedett egyik helyről a másikra.
„Azt látjuk, hogy nincs időd,“ nézett le Maja a rendetlenségre, „de már néhány napja nem láttunk és azt sem tudjuk, mi van veled.“
„Mi lenne, végem van,“ ült le végre Kaskó a nagy torony ablakába.
„De mi történt?“ lépett hozzá Maxi.
„Ugyan mi. Hát elvesztettem,“ állapította meg Kaskó szárazon.
„Mit veszítettél el?“ jött közelebb Maja is és megsimogatta Kaskó kezét.
„Stratil som recept na zmrzlinu,“ vypadlo z Kaška.
„Hogy mijét?“ mindketten egyszerre kiáltottak fel, Maja abbahagyta a simogatást.
„A mi szellemfagyink receptjét,“ nézett rájuk Kaskó értetlenül.
„Nektek van saját fagyitok?!“ Maxi megpróbálta elképzelni, milyen lehet.
„Természetesem, nem is akármilyen, hanem cseresznyés,“ csettintett Kaskó a nyelvével.
„Miért pont cseresznyés?“ kérdezte Maja és próbálta felidézni, mit is tanult a cseresznyéről.
„Ti talán nem tudjátok,“ magyarázta Kaskó, miközben újra a könyveket lapozta, „de mi szellemek csupán néhány dolgot szeretünk. Nem tudom, mirét van ez így, de már ezer éve így van, és az egyik ilyen dolog, amit egyenesen imádunk, az a cseresznye és a minden, ami cseresznyés.“
„Aha a neviete, prečo to tak je?“ trošku sa usmial Maxík.
„Nem tudjuk, de éppen ezárt van belőlünk olyan sok itt Haravarában,“ magyarázta Kaskó, és a polcról újabb négy könyvet emelt le és azokban lapozott.
„Úgy értsem, hogy Haravarában van a legfinomabb cseresznye?“ Maja értelmezni próbálta Kaskó szavait.
„Ti nem is tudjátok?“ nézett rájuk Kaskó a nyitott könyv felett.
„Mit kellene tudnunk?“ néztek rá vissza a gyerekek kíváncsian.
„Vy neviete nič o Brdárke?!“
„Ő valami írónő, aki a cseresznyéről ír?“ gondolta Maja, mert a név alapján ez jutott eszébe.
„Vagy egy néni, akik növényeket termeszt és ő nemesített valami csodafinom cseresznyét,“ csatlakozott Maxi is az ötleteléshez.
„Nem, Berdárka Haravarában van, ez egy kis falu, ahol hatalmas cseresznyés kertek vannak, ahol valaha 120 féle cseresznye termett.“
„120 fajta?“ Maxi és Maja nem értették, alig tudták elképzelni, hogy lehet a cseresznye íze százhúszféle.
„És ez nem minden. A cseresznyefák éppen most, áprilisban virágoznak,“ magyarázta Kaskó idegesen.
„Jó, akkor menjünk oda!“ rikkantott fel örömében Maja, és máris megjelent a szeme előtt egy gyönyörű látkép, virágba borult cseresznyefákkal.
„Akár mehetnénk is, de mégsem mehetünk,“ fogalmazott Kaskó kissé furán, pedig ő aztán szeret egész nap ide-oda repkedni.
„Mondd el, miért!“ szegezték Kaskónak a kérdést.
„Mi szellemek váltakozunk,“ kezdte Kaskó lassan.
„Miben váltakoztok?“ a gyerekek nem engedték, hogy Kaskó a könyveket bújja, választ vártak.
„Egyikünknek meg kell főznie a cseresznyefagyit és egész évre elraktározni, és a legfontosabb, hogy a régi recept szerint legyen elkészítve, mert a szellemek csakis olyat ehetnek.“ keseredett Kaskó újra.
„Arra még van idő, a cseresznye csak később érik....“ próbálta vigasztalni Maja.
„Hej, hej, hej, ale my duchovia varíme našu zmrzlinu nie z čerešní, ale z čerešňových kvetov,“ pošepkal veľké tajomstvo Kaško kamošom.
„És az pont most van,“ értette meg Maxi.
„Néhány nap elteltével a virágok a füldre hullnak, mint a hópelyhek és nekem mindet el kell kapnom, összeszednem és fagyit főzni belőle,“ mondta Kaskó és újra repkedni kezdett.
„Akkor menjünk virágot szedni és lesz fagyink már tavasszal,“ Majának tetszett a feladat.
„Csakhogy én elvesztettem a cédulát, amire felírtam, hol kell keresnem a receptet,“ mondta Kaskó újra olyan fura, nyekergő hangon, „Gellért barátom küldte, aki tavaly főzte a fagyit, én akkor valahova odatűztem, vagy valamibe beleraktam, vagy....“
„Kaskó?“ szólalt meg Maja félénken.
„Maja, most ne,“ mordult rá Kaskó idegesen és újra felkapta az egyik könyvet, amit már vagy százszor átlapozott.
„Az ágyad fölött pókháló van, ott fenn, a mennyezeten és én úgy félek pókoktól,“ suttogta Maja.
„Az lehetetlen, “ felelte Kaskó.
„De tényleg van ott valami,“ erősítette meg Maxi is.
„Jé és nahát, szent Amália, hát ez az, ott van!“ kiáltotta Kaskó.
„Mi?“ Maja riadtan nézett a pókháló felé, mert attól tartott, hogy Kaskó egy pókot fedezett fel.
„Ott van a Gellért üzenőcédulája. Egy olyan hálón, én meg az ágyam fölé akasztottam, hogy ne felejtsem el,“ csapott a homlokára Kaskó.
„Szóval napok óta a könyvek között repkedsz fel és alá, és az ágyad fölé nem is néztél?“ nevetett Maxi és Maja.
„Így van, de most már, “ repült fel Kaskó a plafonig és diadalmasan megragadta a leírást arról, hogyan jut a recepthez, „most már mehetünk virágot szedni és fagyit főzni.“
„Gyertek!“ hívta a testvéreket Kaskó, adott nekik egy kis repülőfüvet, mert vonatozni vagy buszozni már nem volt idő, és már szárnyaltak is Rozsnyó, majd Berdárka irányába.
„Mindjárt elájulok,“ kiabált boldogan Maja, amikor meglátta a gyönyörű fákat – minden fehér volt, mint a hó és ahogy a szirmokat felkapta a szél, tényleg úgy nézett ki, mintha havazna.
„Tak toto sa len tak nevidí,“ uznal aj Maxík a hneď začal lupienky skúmať svojou lupou a Majka si začala kresliť náčrt obrázku s názvom Zima na jar.
Kaskó elővette a Gellérttől kapott cédulát és felolvasta a rajta lévő szöveget:
„Pozbieraš lupienky kvetov a zanesieš ich do Domice, tam nájdeš naše ružové kvaple a klenotnicu, vyvoláš Hahuha a získaš od neho mlynček a v Klenotnici si vyberieš obolos pre prievozníka. Ten ti povie, čo ďalej.“
Kaskó végigpásztázta tekintetével a hófehér virágokat és elkezdte szedni a szirmokat. Gyönyörű látványban volt részük.
„Kaskóóóó!!“ kiáltott Maja.
„Igen?“ kiáltott vissza Kaskó nevetve, de közben csak tovább repkedett a fák között, olyan gyorsan, hogy a szirmok csak úgy suhantak lefelé a földre.
„Én mindig azt hittem,“ folytatta Maja, hogy a szél fújja a fákat és attól hullanak le a virágok.“
„Egyes fákat igen, de nem a cseresznyefákat,“ mondta Kaskó szinte énekelve, és olyan sebesen került meg egy cseresznyefát, hogy a virágok fele lehullt a földre.
„Hogyhogy?“ Maja nem értette.
Maxi is meglepetten megállt és abbahagyta a virágszedést.
„Ugyanis a szellők is szeretik a cseresznyevirágok színét,“ árulta el a szellemek titkát Kaskó.
„Vagyis a szirmokat ti fújjátok el?“ vakarta a meg a homlokát Maxi.
„Vagyis most éppen én,“ nevetett Kaskó.
„Vagyis, ha a mi kertünkben a cseresznyefáról gyorsabban hullanak le a szirmok földre...“ fűzte tovább a gondolatot Maja.
.“...akkor ott is szellem munkálkodik,“ rikkantott Kaskó és közben körberepült egy újabb fát. „De most már biztosan látni is fogjátok.“
„Tak to je skvelé, koľko duchov sme už mali blízko seba,“ trochu sa namosúrili Maxík s Majkou.
„Munkára, srácok!“ Kaskó a fák között repkedett, a szirmok hulltak, akár a hó, és mindhárman szorgalmasan gyűjtögették őket. Estefelé elindultak Domica felé.
„Voltatok már Domicán?“ kérdezte Kaskó.
„Még nem,“ vallották be a gyerekek.
„Az kár, hiszen itt van a Szlovák Karszt legnagyobb barlangja, és itt a szellemnek már 56 ezer éve élnek együtt az emberekkel, „ csacsogta Kaskó, csak úgy mellékesen.
„Hogy micsoda???“ Maja majdnem kiejtette a kezéből az összes szirmot.
„És itt él Haravara legöregebb szelleme is, Hűhaha.
„Mi az, kapar a torkod?“ nézett Maja aggódva Kaskóra.
„Nem, mért?“ Kaskó ellenőrzésképpen megreszelte a torkát.
„Mert az előbb köhintettél, úgy hangzott hogy ha-hű-ha,“ ismetélte meg Maxi.
„Hahűha a szellem neve,“ magyarázta Kaskó.
„De miért van ilyen vicces neve?“ nevetett Maxi.
„Preto, lebo keď sa tu nasťahoval asi pred takými 30 tisíckami rokov, tak ešte nepoznali ani duchovia a ani ľudia žiadne slovíčka, tak na seba len tak hovorili, že ha hu ha,“ hovoril Kaško a dostávali sa k tajnému vchodu do jaskyne, o ktorom vedia len duchovia a teraz už aj Maxík s Majkou.
„Hahűha!!!“ kiáltotta Maxi Majának, hogy jól megijessze.
„Srácok, most egy kicsit csendben kell maradnunk, bemegyünk a föld alá. Meg kell találnunk a mi rózsaszín cseppkövünket, aztán az ékszeresdobozt, aztán meg magát Hahűhát,“ csitította Maxit és Maját Kaskó.
„Akkor induljunk,“ mondta Maxi határozottan.
„De nem fogunk fázni?“ kérdezte Maja.
„Nem, elég egy hosszúujjú, odalent egész évben körülbelül 10-11 fok van,“ mondta Kaskó mosolyogva és azt figyelte, meghökkennek-e a kis barátai.
„Aha, de akkor a fagyit nem tárolhatjuk ott, mert elolvadna,“ gondolkozott Maja.
„Hiszen most még csak a receptet keressük!,“ emlékeztette Kaskó.
„Világos,“ bökött Maxi és Maja a homlokára, és figyelmesen haladtak tovább.
Chodili po nádhernej jaskyni plnej kvapľov, priehlbín a siení.
„Itt van,“ mutatta Kaskó az ujjával és már repült is.
„Mi ez?“ bámulta Maja a gyönyörűszép alakzatokat.
„Ezek rózsaszín cseppkövek,“ magyarázta Kaskó.
„Nagyon szép,“ tette hozzá Maxi.
„De a mi most a mi saját rózsaszín cseppkövünket keressük,“ tekintett körbe Kaskó.
„Nektek saját cseppkövetek is van?“ kíváncsiskodott Maja.
„Ezeket a rózsaszín cseppköveket mindenki megcsodálja. Úgy keletkeztek, hogy a víz vörös színű agyagon folyt át és az rózsaszínre festette a cseppköveket,“ mesélte Kaskó és ő is belefeledkezett a cseppkövek szépségébe.
„Igen, és a tiétek milyen?“ Maja nem hagyta lerázni magát.
„A naše,“ šepkal Kaško, „to sú kvaple, ktoré sú tiež ružové, ale nie od hliny, ale od najstaršej čerešňovej zmrzliny v Haravare, ale aj na zemi.“
„Óóóó,“ a gyerekek majdnem túl hangosan kiáltottak.
„Pssszt,“ csitította őket Kaskó, „egy kis darab kelleni fog belőle a recepthez, az lesz a titkos hozzávaló.“
„Aha, preto máme byť ticho, aby sa o tom nikto nedozvedel, lebo my sa kvapľov nesmieme dotýkať,“ pochopili Maxík s Majkou.
„Pontosan,“ erősítette meg Kaskó, „ha hozzáérnétek a cseppkövekhez, amelyek már több ezer, sőt millió éve növekednek a barlangban, tönkretennétek őket.“
„És ha a tiétekhez érnénk hozzá?“
„Az meg teljesen tönkremenne, hiszen mi csakis varázslattal szoktunk hozzáérni.“
Kaško začal kúzliť a spievať, prišiel k trom ružovým kvapľom a zrazu sa z nich normálne odlomil kúsok čohosi ružového a šuplo sa to Kaškovi do vrecka. Kaško zavrel vrecko a išiel ďalej.
„Most mit keresünk?“ kérdezte Maxi.
„Az ékszerdobozt,“ nézett körül Kaskó.
„Az hogy néz ki?“ Maxi többet is szeretett volna tudni.
„Az egy olyan cseppkő, ami... nézzétek, itt van!“ Kaskó olyan hangosan kiáltott fel, hogy visszhangzott az egész barlang.
„Ez csodaszép,“ Majka megállt és nem bírt betelni a látvánnyal.
„Álljatok félre!“ adta ki a parancsot Kaskó és újra varázsolni kezdett. Egy kis idő múltán valami port vett elő a zsebéből, a feldobta a levegőbe, és aztán valami olyasmi történt, amit a gyerekek eddig csak a földönkívüliekről szóló filmekben láttak. Az ékszerdoboznak nevezett cseppkő felemelkedett, kinyílt, kiesett belőle egy apró érme, majd visszatért a helyére.
„Ez meg mi?“ suttogta Maja.
„Ez itt kérem szépen a haravarai obolusz,“ világosította fel Kaskó.
„És az mihez kell?“ nézegette Maxi az oboluszt.
„Ahhoz, hogy átkelhessünk a Sztüksz folyón,“ suttogott Kaskó, miközben a kezében pörgette az érmét.
„Kaskó,“ mondta Maja rémülten, „de a Sztüksz a holtak folyója a régi görög mondákban.“
„De azok csak átvették ezt a megnevezést, innen, a mi haravarai folyónkról,“ magyarázta Kaskó.
„Nálunk is van egy Sztüksz?“ hökkent meg Maja.
Egy kis idő múlva már egy folyó partján álltak, amin egy kis csónak ringott, pont úgy, mint a görög mondákban a Sztüksz folyón. Kaskó a csónakban ülő szellemnek átadta az oboluszt, a szellem egy szót sem szólt, ők pedig leereszkedtek a csónakkal a folyón. A parton egyszer csak egy furcsa szellem jelent meg, ott ült és mormogott valamit. Erre Kaskó is mormogni kezdett.
„Kaskó, ki ez?“ kérdezte Maxi halkan.
„Ő Haravara legrégibb szelleme, akiről meséltem.“
„És miért nem megyünk oda hozzá?“ a gyerekek nem értették.
„Senki sem mehet hozzá, ő csak tanácsot ad, vagy elárulja a szellemek vagy az emberek legnagyobb titkait.“
Maja és Maxi megértették, hogy most egy kivételes élményben van részük.
„Nahát, akár a régi görög mondákban,“ ujjongott egész halkan Maja.
„El kell mennünk a Szilicei jégbarlangba, ott találjuk meg a receptet,“ amíg Kaskó ezt elmondta, Hahűha meglengette a karját és elhajított valamit, ami pontosan Maxi lábához esett. Amikor ez megtörtént, az öreg szellem sarkon fordult és elment.
„Kaskó, mi ez?“ nézegette Maxi azt a dolgot a lábánál.
„Nem tudom,“ mondta Kaskó és kibontotta a csomagot, „hát persze“.
„Mi persze?“ kérdezték a testvérek kíváncsian.
„Ezek régi őrlőkövek,“ mondta Kaskó, ahogy kezébe vette a kerek, szinte hófehér köveket.
„Ezekkel őröltek valaha itt is – mi, szellemek mutattuk meg ezeket az őrlőköveket az embereknek, akik Domicán éltek 5000 évvel ezelőtt, és most ezekkel fogjuk megőrölni a szirmokat.“
A révész a partig vitte őket, intett egyet és továbbállt. Kaskó a titkos kijárat felé indult.
„Szóval most egy jégpályát keresünk?“ kérdezte Maxi.
„Nem, hanem egy jégvermet,“ pontosította Kaskó.
„Az meg mi?“ Maja nem értette, miről van szó.
„Régen, amikor még nem voltak hűtőszekrények, az emberek egy vermet ástak a földbe, ahol hideg volt és ott tárolták a húst és más élelmiszereket.“
„Aha, szóval ezek ilyen természetes hűtőszekrények voltak?“ kérdezte Maja.
„Villamos áram nélkül,“ gondolt vissza Kaskó a gyerekkorára.
„Ez igen!,“ bólogattak elismerően a gyerekek.
„Egy ilyen pont van itt a közelben. Repülésre fel!“
A két gyerek Kaskóba kapaszkodott és már repültek is. Egy mélyedés előtt értek földet, úgy nézett ki, mint egy barlang bejárata.
„Ez az?“ kérdezte Maja.
„Ez az,“ válaszolta Kaskó és már ment is volna befelé.
„És biztos itt van az a recept?“ Maxi egy kis halogatással próbálkozott, mert nem volt kedve bemenni.
„Pontosan itt“ mutatott Kaskó az ujjával a földben lévő lyukra.
„Akkor keressük meg,“ adta ki a határozott parancsot Maxi.
„Hahűha azt mondta, hogy a sziklán kell keresnünk,“ idézte fel Kaskó Haravara legrégibb szellemének szavait.
Vošli dnu a naozaj to vyzeralo ako v jaskyni, ale bez kvapľov. Hľadali niečo na stene, ale okrem obyčajných skál tam nebolo nič.
„Ott van, odafent!“ mutatta Kaskó és az egyik falhoz repült, amelyen mindenféle rajzok voltak.
„De hiszen ezek rajzok!“ csodálkozott Maja.
„A ako ľudia písali, keď nebolo písmo?“ obzrel sa na deti Kaško z výšky.
„Rajzoltak, mint Egyiptomban,“ kapcsolt Maxi.
„Vagyis ezek sem csupán rajzok, hanem üzenetek,“ és Kaskó hozzá is látott a rajzok megfejtéséhez.
Kaskó hümmögött valamit, énekelni kezdett egy varázsigét és a képek egyszerre világosak lettek.
„Hát itt van,“ mosolygott Kaskó és feljegyezte a receptet.
„Segítsééééég!!!“ sikoltott Maja.
„Mi a baj?“ kérdezte egyszerre Kaskó és Maxi.
„Valami szörnyek vannak itt,“ suttogta halkan Maja és körülnézett.
„Hol?“ Kaskó sárkányokat és vérfarkasokat keresett a tekintetével.
„Iiiiiiiitt!“ Maja újra sikított.
„Hiszen ezek nem szörnyek, csak soklábúak,“ nevetett Kaskó és visszafogta Maxit, aki éppen le akart csapni egy soklábút, hogy megvédje a kishúgát.
„Sokmicsodák?“ kérdezte Maxi.
„Soklábúak“ ismételte Kaskó lassabban.
„És mit csinálnak itt?“ kiabált Maja a bátyjába kapaszkodva.
„Ezek olyan pici bogarak, amelyek csak itt élnek, már több millió éve,“ magyarázta Kaskó.
„Ez komoly?“ nézett a bogarakra Maxi.
„Bizony,“ felelte Kaskó és rákacsintott az egyik soklábúra, aki rögtön tudta, mit kell tennie.
„Hová ment?“ kérdezte Maja, mert észrevette a kacsintást.
„Ők fognak segíteni a kis lábukkal a fagylaltunk elkeverésében,“ nevetett Kaskó, látva barátai hüledező arcait.
„Hát én abból biztos nem eszek!,“ jelentette ki Maja határozottan.
Kaskó a földre szórta a sok szirmot, elmondta a varázsigét és a több ezer éves őrlőkövek munkához láttak, forogni kezdtek és közben egynemű masszává porították a virágokat. A föld alól hirtelen kerámiadarabok kerültek elő, amelyek kis tálakká álltak össze.
„Tu v ľadovni sa našlo asi 45 tisíc kusov keramiky, ale našťastie nejaká tu ešte ostala. Ostatnú ste nám odniesli do múzea,“ vysvetľoval Kaško. ,,A tá hmota sa dostala do tých misiek aj s mnohonôžkami a tie začali vyrábať hmotu na zmrzlinu."
Kaško tam ešte pridal tajnú prísadu z ružových kvapľov a bolo. Zmrzlina bola na svete.
„És most?“ kérdezték a gyerekek.
„Most egy titkos helyre rejtjük el, amelyről még ti sem fogtok tudni, mi pedig egész évben odajárunk majd nassolni. A gyerekek hátat fordítottak, és Kaskó elrejtette a fagylaltot. Azért egy kis kóstolót hozott belőle! Majka ugyan nem akarta megkóstolni, a soklábúak miatt, de végül, mivel az illata mesés volt, nem tudott ellenállni. És bizony nem bánta meg.
Amikor a gyerekek elaludtak, egész éjjel folyt a nyáluk, mert arról álmodtak, milyen nagyszerű lenne, ha a városukban vagy valahol Haravarában lenne egy szellemfagyizó.
