Kaskó, a haravarai szellem már jó ideje repkedett egyik ablaktól a másikig, de
nem azért, mert ablakokat mosott, és nem is azért, mert összetévesztette
volna az ablakokat egy szellemország bejáratával, másról volt szó. Kaskót
azok az ablakok érdekelték, ahol a barátai, Maxi és Maja laktak, akik
hétköznapi gyerekek voltak, de volt egy nem hétköznapi képességük: látták a szellemeket.
Így hát Kaskó az ablakaik előtt repkedett és Maját figyelte, aki egy különös balettszoknyát viselt és a földre rakott cédulákon ugrált.
Egyszercsak, ahogy Maja ráugrott az egyik cédulára, leesett.
„ Aúúúú,“ vonított, mint akit nyúznak, és pont akkor vette észre Kaskót az ablakban, aki rémülten nézett be a szobába.
„Mit csinálsz itt, Kaskó?“ nyitotta ki Maja az ablakot.
„Mit csinálnék?“ felelte Kaskó. „Azt nézem, hogy te mit csinálsz.“
„Edzek,“ válaszolta Maja és tovább ugrándozott.
„Aha, akadályfutás,“ próbálta kitalálni Kaskó.
„Dehogyis,“ Maja egy virágformájú kék papírra ugrott.
„Akkor mi ez?“ kérdezte Kaskó és azt is észrevette, hogy a színes papírok a földön nem csak amolyamn cédulák, hanem kivágott, színes virágok.
„De nem fogsz kinevetni?“ nézett Maja a meglepett Kaskóra.
„Ugyan miért nevetnélek ki?“ felelte Kaskó szinte sértődötten, mert igazán nem szokta kinevetni, sem csúfolni a barátait.
„Mert amit most gyakorolok, az nem normális,“ sütötte le a szemét Maja.
„Szóval te egy nem normális versenyre készülsz?“ Kaskó kíváncsian dörzsölte össze a kezét, és azon gondolkozott, mi lehet az.
„Nem, “ nevetett Maja és kissé lehűtötte Kaskót.
„Akkor egy nem normális... mezei virágos papíros.... ,“ kereste Kaskó a szavakat.
„Kaskó, én azért gyakorlok, hogy tündér lehessek,“ mondta Maja szemlesütve, mintha ezért szégyenkeznie kellene.
„Micsoda?“ kérdezte Kaskó lelkesen Kaskó.
„Tündér szeretnék lenni!“ ismételte meg Maja halkabban.
„Milyen tündér?“ érdeklődött Kaskó, hogy biztosan jól érti-e.
„Nem tudom, tudod-e, de Haravarában minden lány tündér vagy tanítónő szeretne lenni,“ kezdte magyarázni Maja.
„Vagy úgy, ezt nem tudtam,“ mélázott Kaskó és a nővéreire, húgaira meg az unokatestvéreire gondolt.
„Akkor már ezt is tudod,“ mondta Maja már kicsit bátrabban, „és én egy lány vagyok, aki Haravarában lakik,“
„Vagyis tündér akarsz lenni,“ foglalta össze Kaskó.
„Természetesen.“
„De akkor miért járkálsz a papírvirágokon?“ Kaskó ezt még mindig nem értette.
„De hiszen, ha tündér akarok lenni, akkor tudnom kell a virágokon táncolni, mint egy igazi tündérnek,“ világosította fel Maja.
„Aha!!,“ bökött Kaskó a homlokára.
„És mielőtt még egy igazi virágra állnék, azt gyakorlom, mekkora virágon férek el, és hogyan kell egyik virágról a másikra ugrani,“ mondta Maja és folytatta az edzést.
„Okosan teszed,“ dicsérte Maját Kaskó, „de tudok számodra valami még jobbat.“
„Mit?“ Maja abbahagyta az ugrálást és egy lábon állt, mint egy gólyatündér.
„Igazi tündérekkel is gyakorolhatsz,“ súgta a fülébe Kaskó és Maja majd elájult.
„Te ismersz igazi tündéreket?“ bámult rá Maja.
„Ó, természetesen,“ vetette oda Kaskó és lazán a falnak dőlt.
„És elviszel hozzájuk?!“ könyörgött Maja.
„Csak rád várok,“ mosolygott Kaskó.
„És hová fogunk menni?“ Maja már csomagolt is.
„Najprv do Kysaku, potom do Sokoľa a Obišoviec,“ premýšľal o ceste Kaško.
„Hűha, akkor jobb lesz, ha sietünk,“ jelentette ki Maja türelmetlenül.
„Bizony, a vonat nemsokára indul Sároskőszegre Kassáról,“ hangzott Maxi hangja, aki a szomszéd szobában hallgatta a beszélgetést, és amikor megtudta, hogy utazni fognak, előkapta a hátizsákját és már az ajtóban állt.
Felszálltak a vonatra és el is indultak Sároskőszegre. Amikor leszálltak, egy magaslatra érkeztek, ahol még valami régi vár romjai is voltak.
„Kaskó?!“ szólt Maja lihegve.
„Igen,“ mondta a repkedő szellem vidáman.
„Hol vagyunk?“ kérdezte Maxi is, szintén a levegővel küszködve.
„Mi most, kérem szépen, a Sároskőszegi várban vagyunk,“ jelentette ki Kaskó diadalmasan.
„Hol?“ a két gyerek megállt és körülnézett.
„Itt állt valaha a híres Sároskőszegi vár.“
„Igen, és most?“ csipkelődött Maxi.
„Most pedig egy szép várrom,“ Kaskó nem hagyta, hogy kihozzák a sodrából.
„És mi mit keresünk itt?,“ Maja is türelmetlen volt, mert a tündéreket sehol sem látta.
„Tehát, srácok, most egy olyan különös helyen vagyunk,“ mondta a szellem.
„Azt mi is észrevettük,“ a két testvér leült a vár köveire és elővette a tízóraiját.
„Egy olyan helyen állunk, ahol három vár ér össze,“ Kaskó odarepült hozzájuk és beleszagolt a finom sajtok illatába.
„És hol van a többi vár?“ nézelődött Maxi és Maja.
„Arrafelé van a Hernádszokolyi vár, amarra pedig az Abosi,“ mutatta Kaskó és ehhez a farkincáját használta iránymutatóként.
„És azok is ilyen vadregényes romok?“ kérdezte Maja, akinek kezdett tetszeni a hely.
„Most fején találtad a szöget!“ kacsintott Majára Kaskó.
„Hogyhogy?“ csodálkozott Maja.
„Ezek valaha védvárak voltak, mert Kassa egy szuper város volt...“
„És még most is szuper,“ mondta Maxi csak úgy mellékesen egy harapás és egy korty gyümölcslé között.
„Természetesen, hiszen Haravara fővárosa Európa Kulturális Fővárosa, „ villogtatta ismereteit Maja.
„Igen, az mind igaz. A várak a kereskedelmi útvonalakat védték és azokat, akik arra jártak a piacok vagy a munkájuk miatt,“ egészítette ki Kaskó, „de amikor már a várakra nem volt szükség, mert túl hidegek volta, vagy mert folyton megtámadta őket valaki, szóval veszélyesek voltak....“ folytatta a szellemfiú a magyarázatát.
„Ezért a kőevők telepedtek meg bennük,“ fejezte be Maxi a mondatot és a tízórai maradékát visszagyömöszölte a hátizsákba.
„Hogy ki?“ ezt most Kaskó nem értette.
„A kőevők,“ ismételte Maxi.
„Ezt meg honnan veszed?“ nézett Kaskó döbbenten Maxira.
„Mindig megdöbbent, hogy hová tűnnek a nagy várakból az építőkövek, mindenütt csak romok vannak,“ fogott Maxi a komoly magyarázathoz.
„Hmmm, néhány kő a föld alá bújt, a fű és a virágok alá, hiszen jópár év eltelt azóta, hogy a várak leomoltak. Más kövek a mezőkön, réteken gurultak szerteszét, az emberek is hazavittek néhányat, még az is lehet, hogy beépítették a házaikba és a kerítéseikbe,“ folytatta Kaskó.
„Nade hol vannak a tündérek?“ Maja már annyira türelmetlen volt, hogy még a lábával is dobbantott.
„Hát itt, “ mutatott Kaskó a vár alatt szétterülő csodás rétre.
Maja elcsendesett és körülnézett.
„Merre, hol?“ kérdezte most már suttogva, mert tudta, hogy a tündérek nem szeretik a zajt.
„Ez a három vár, ahogy már helyesen észrevettétek,“ halkította le a hangját Kaskó is, „romos és romantikus.“
„Aha,“ mondta Maja halkan, „és mi tudjuk, hogy a tündérek szeretik a romantikát.“
„És kedvelik az efféle helyeket,“ jegyezte meg Kaskó és énekelni kezdett egy dalt:
„Pille-könnyű tündérek,
lágyan szól a szép ének.
hív a hangom, csilingelő,
ha itt rejtőztök, gyertek elő.“
Amikor befejezte az éneket, felnézett, de semmi sem történt.
Elénekelte még egyszer, és megint semmi.
„Mi történt, Kaskó?“ Maja kezdett nyugtalankodni.
„Talán már elköltöztek volna?“ morfondírozott Kaskó.
„A tündérek?“ figyelt fel Maxi, aki azért annyira nem volt oda a tündérekért.
„De a tündérek soha nem szoktak elköltözni, vagy ha mégis, nem mennek el mindnyájan,“ Kaskó fel-alá repkedett és a tündéreket kereste.
Végre rá is talált egyre, egy fa tövében, odarepült hozzá és gyengéden felébresztette. .
„Kaskó!?“ nyitotta fel a tündér a szemét és Majának még a lélegzete is elállt.
„Ez egy igazi tündér,“ Maja még meg is csípte magát, hogy tudja, biztosan nem álmodik.
„Maja, jól jegyezd meg: ha bárhol három várra bukkansz egymás közelében, mint itt, ott valószínűleg tündérek is lesznek, mert ők kedvelik a keresztutakat és a várak között elterülő réteket,“ magyarázta Kaskó és közben az ébredező tündért figyelte. A tündéreknek ugyanis némi időbe telik, amíg teljesen felébrednek.
„Mit keressek?“ Maja már elő is vette a jegyzetfüzetét, hogy felírja.
„Három várat, mint itt és a várak között sok-sok turistaösvényt. Ha a szüleitekkel járnátok arra, a Hernádszokolyi várban most újították fel az egyik tornyot, ahonnan csodás a kilátás az egész környékre, és természetesen a turistaösvények is rendezettek, jelöltek, ahogy az a várakhoz és tündérekhez illik,“ tette hozzá Kaskó.
„És sok erdő és mező is kell,“ szólalt meg az ébredező tündér.
„És még szuperfinom fagyi is kellene és a sétálóutak! És mivel a várban élő urak szerettek sétálni az erdőben és a réteken, szerették az állatokat, szedték a gyógynövényeket, a váraik közelében ez mind rendelkezésre állt!,“ lelkesedett Kaskó, mert kedvelte a tündéreket.
„Igaza van ennek a kis szellemnek,“ bólogatott a tündér.
„És hol vannak a barátnőid?“ erősködött Maja.
„Ők most edzenek,“ felelte nyugodtan a tündér.
„Akkor biztos a van az edzésnap,“ kapott a fejéhez Maxi.
„Pontosan,“ csatlakozott Kaskó is, „előszür Maja gyakorol, hogy tündér lehessen, most meg a tündérek gyakorolnak, hogy emberek lehessenek.“
„Az én barátnőim azért edzenek, hogy vízitündérek lehessenek,“ mondta a tündér és csinált egy piruettet a virágon, Maja alig hitt a szemének.
„Nahát! És ugyan miért?“ kíváncsiskodott Kaskó.
„Mert mi, tündérek, tudunk a virágokon táncolni, de a vízen nem, sem a vízinövényeken,“ a tündér nem is értette, hogy miért kérdezi ezt a szellem, hiszen neki tudnia kellene.
„Mert nedves lenne a kis szoknyátok,“ gondolkozott Maja.
„Vagy a kár a szárnyunk is,“ mondta erre a tündér.
„Értem. És hol tartjátok az edzést?“ tért a tárgyra Kaskó.
„Először Ladnára megyünk, ott a Hernádon fogunk evezni, aztán a lábainkat erősítjük a mászófalon és végül a tavirózsákon fogjuk gyakorolni a táncot,“ mondta ragyogó szemmel a tündér, ahogy elképzelte, hogyan táncol.
„Nahát,“ sóvárgott Maja, „és láthatnám én is?“ kérdezte bátortalanul.
„Maja nagyon szeretne tündér lenni, legalább egy kis időre,“ súgta Kaskó a tündér fülébe.
„Azt hiszem, ebben tudnék segíteni,“ mondta a tündér a virágokon táncolva. Kaskó meg akarta állítani, de Maja nem hagyta és inkább lejegyzetelte a tündér lépéseit a virágokon.
„Megvan! Minden lépést lerajzoltam a tündér-edzéshez,“ súgta oda Maja Kaskónak. „Most már szólhatsz neki,“ jelezte Maja és az értékes jegyzeteket a ridiküljébe csúsztatta.
„Az út így túl sokáig tartana. Ladnára vonattal vagy autóbusszal is el lehet jutni, de ha el akarjuk csípni a tündéreket, repülnünk kell,“ hozta meg a döntést Kaskó.
Megérkeztek Ladnára és ott egy csomó emberrel találkoztak, akik a mászófalon másztak, eveztek, kölcsönözhető elektromos biciklivel jártak, vagy csak úgy sétáltak, túrabotokkal az ösvényeken.
„Ezek tündérek?“ kérdezte Mja csalódottan.
„Nem, ezek itt emberek, akik Ladnár a jöttek, hogy megnézzék a „Több szépet látsz, ha többet kipróbálsz“ címá projektet“, mondta finom hangján a tündér és a testvérkéit kereste.
„Többet? Hogyhogy?“ Maxi nem értette.
„A látogatüók, aki eljönnek ide, kipróbálhatmnak több mindent: a mászófalat, kölcsönözhetnek biciklit vagy kajakot,“ magyarázta a tündér.
„Vagyis átgondolják, hogy mit szeretnének csinálni, összeállítanak egy tervet és indulás,“ nyugtázta Maxi.
„Pontosan - úgy állítják össze, ahogy csak szeretnék,“ a tündér nagy elégedett volt, hogy az embergyerek megértette a lényeget.
„De hol vannak a tündérek?“ Maja újra nyugtalankodni kezdett.
„Egyelőre odafent!“ mutatott a tündér az őkt körülvevő csodálatos fák lombkoronája felé.
„És mit csinálnak ott?“ suttogta Maxi.
„Lógnak az ágakról, mint a denevérek, hogy erősödjön a karuk és a lábuk, és amikor az emberek már elmennek, akko belevágnak,“ integetett a tündér a barátainak.
„Mibe?“ Maja nem tudta, mire gondol.
„Meglátod,“ kacsintott a tündér Majára.
A napocska lejjebb csúszott az égen, és a kirándulók lassan hazaszállingóztak. Amikor az emberek eltűntek, a tündérek leereszkedtek a fákról, lehetettl vagy ötszázan.
„A kutyafáját, ez itt mind tündér?“ ezen még Kaskó is elcsodálkozott.
„Természetesen,“ bólintott a tündér és köszöntötte a tündértársait.
„Ez igen,“ mosolygott Maja és ez a boldogság még másnap is ott ragyogott az arcán.
„Testvérkéim,“ szólt a tündér, „barátunk, Maja, aki a mi szellemtesónk, Kaskó barátja, szeretné megtanulni a tündérek táncát.“
A tündérek megmustrálták a kislányt, mindegyikük a karját nyújtotta felé.
„Neboj sa, choď!“ povzbudila Majku víla.ň
Majka sa chytila prvej víly, tá ju zobrala na malú loďku a tam si skúšala balans, potom sa pridala k vílam na lezeckej stene, ktoré tam samozrejme neliezli. Víly sa roztancovali na kvietkoch tak, že sa kvietkom roztočili ich farebné hlávky a vyniesli víly až na vrchol lezeckej steny a potom sa vrátili späť na kvietok. Niektoré odvážne víly však zoskočili z kvietku a zachytili sa na lezeckej stene a ladne skákali z jedného schodíka na druhý. Majka len tŕpla, aby nespadli dolu, a takmer desaťkrát odpadla. Ešteže Maxík našiel niekoľko palíc na nordic walking a dal ich Majke, aby sa opierala.
„Pompááás, én vagyok a legboldogabb Maja az egész világon,“ kiáltozott Maja és a hangját talán mindhárom várban hallani lehetett.
„Itt az idő,“ szólalt meg hirtelen az első tündér és a többiek Maja köré álltak.
„Mi történik?!“ Maja egy kicsit félve kérdezte.
„Neboj sa, vezmeme ťa na miesto, kde sa my víly stretáme už niekoľko tisíc rokov,“ povedala jedna z víl.
„Meg kell ígérnetek, hogy senkinek sem beszéltek erről a helyről,“ nézett Maxira és Majára az első tündér, szigorú arccal.
„Ígérjük,“ mondták mindannyian ünnepélyesen és az ujjukat egy hársfavirágra tették, mert a a hársfa a tündérek számára szent.
Víly si spojili ruky. Kraj kruhu tvorili víly, ktoré mali krídla a pomaly sa vzniesli hore a leteli, ale len malú chvíľku. Prileteli k akémusi rybníku. Hneď pri rybníku stál malý netradičný domček, okolo ktorého pobiehali zvieratká a Majka si myslela, že tu víly chodia oddychovať.
„Itt szoktak pihenni?“ kérdezte Kaskó, mert neki is ez jutott az eszébe.
„Gyerekek, ez itt egy varázslatos hely,“ suttogta néhány tündér.
„Tényleg?“, Maxi körülnézett, de inkább egy grillpartot tudott volna ide elképzelni, mintsem titokzatos dolgokat.
„No oddychovať tu teraz chodia len ľudia, lebo je tu nádherná príroda, Budulovský rybník, ktorý je jeden z najkrajších v Haravare, rastú tu prenádherné kvietky a sú tu aj mokrade,“ snažila sa im povedať ich kamoška víla.
„De ti miért szeretitek a lápot?“ Maja nem értette, még sosem rajzolt olyan tündért, aki a lápon élt volna.
„Hát azért,mert ott is lehet gyakorolni a vízen való táncot,“ nevettek a tündérek.
„Vagy úgy,“ értette meg Maja és elővette a jegyzetfüzetét.
„De főként azért, mert ebben a halastóban olyan víz van, amelyben a tündérek megfürödhetnek,“ jutott Kaskó eszébe.
„Ale nie,“ tomuto už neveril ani Maxík, ktorého víly doteraz nebavili, ale celý deň strávený s nimi a to rozprávanie o nich zmenili jeho pohľad na ne ,a víly sa mu začali pozdávať.
„Igen, valóban. Így hát, amikor idejártunk fürdeni, a környéken lakó katonák jöttek a tóhoz, hogy megcsodálják a táncunkat“, idézte fel a tündér.
„A lovili vás,“ nechal sa uniesť Maxík.
„Ale nie, oni sa len na nás pozerali. A keďže vedeli to, čo vy dnes neviete, že tam, kde sa darí vílam, darí sa aj ľuďom, chodili sem loviť a stavali si tu aj takéto príbytky,“ ukázala víla na akúsi divnú ,ale veľmi zaujímavú stavbu. Vyzerala ako stan spojený s takým starým okrúhlym kostolíkom, kde sa vmestilo pár ľudí.
„Ez egy lakóház?“ kérdezte Maxi.
„Ez itt a jurta,“ magyarázta Maxinak Kaskó.
„Aha,“ sutttogta Maja és már el is képzelte, hogyan fog megpihenni a jurtában, miután kitáncolta magát a tündérekkel.
„V takých bývali staromaďarskí bojovníci, ktorí tu chodili za nami, vílami.“
Kaskó, Maja és Maxi megnézték a jurtát. Volt benne egy szép kiállítás is a vidéken élő növényekről és állatokról, és végre Maxi is jól szórakozott, mert kipróbálhatta az íjászatot.
A kým sa Maxík s Kaškom hrali na Robina Hooda a na Williama Tella, tak Majka išla s vílami k rybníku. Jedna z víl natiahla pred seba ruku a pred nimi spod zeme vykukli krásne kvety.
„Ezek a tieid,“ mutatott a tündér a virágokra és Majára mosolygott.
„Tessék? Maja nem értette, mire gondol.
„Ezeken te is fogsz tudni táncolni,“ mondta a tündér és újra a virágokra mutatott.
„Ó, igazán?,“ Maja egészen meghatódott.
Ezután a tündérek magukkal vitték Maját és késő estig a virágokon táncoltak. Megmutatták Majának a tündértánc összes lépését, főként egy szalamandra-lépést, amit maguktól a szalamandráktól lestek el, hiszen a láp tele volt ezekkel a kedves élőlényekkel.
Maxíka už od lukostreľby bolela ruka, tak odložili s Kaškom luky a šípy, ešte raz si prezreli prekrásnu jurtu a zobrali Majku, ktorá nechcela ísť, lebo chcela tancovať až do noci s vílami. Až keď jej víly sľúbili, že môže za nimi prísť na trojhradie ku Kysaku, Obišovciam alebo Sokoľu, tak poslala všetkým vílam bozk a s Kaškom odleteli rovno do postieľky. Tam sa jej celú noc snívalo o tom, ako tancuje na kvietkoch, ako to zajtra naučí svoje kamošky a ako budú pozerať na jej kroky.
